Népszokások,
és Hagyományok
S
szellemének országában
Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
S mindezek maradnak ott lenn;
Vagy ha éppen a véletlen
Föl találja hozni őket
Porban, sárban érnek véget.
(Petőfi.)
Annak
vizsgálása során, hogy miként élt itt az ember,
meg kell emlékeznünk azokról a szokásokról, melyek
az életmódját befolyásolták és meghatározták. Népszokásaink
és hagyományaink alig nyúlnak vissza 250 év távolára
és különös sajátossággal, eredetiséggel nem dicsekedhetnek.
A
török-felszabadulás után idegenből ideszakadt nép
lepte el a várost és vidékét. Ezek magukkal hozták
régi hazájuk szokásait, ragaszkodtak is hozzájuk
eleinte, de idők folyamán más erkölcsöket és szokásokat
is elsajátítottak és kivetkeztek eredetiségükből.
Egységes helyi hagyományaink nincsenek, mert eredeti
népszokások ily módon nem fejlődhettek.
A
környék falvainak lakossága többé-kevésbé megőrizte
hagyományait, de Vácon, a főváros szomszédságában,
gyorsabban mentek feledésbe. S míg a szomszédos
községek némelyikében még ma is pompázó ékességükben
virítanak, nálunk megfakult a színük. Így a kisváci
örömkalács: egyszerű cipó, a falusiaké: hagyományos
cifra kalács. A mi paraszt lakodalmaink ünnepiesek
ugyan, de hiányzanak már jellemző részleteik, sokat
veszítettek változatosságukból és érdekességükből,
megkoptak, mint a régi magyar ruha szép sujtása.
Az
idő a szegénység a falvak lakosságának szokásait
is megváltoztatta. Néhány környékbeli község népszokása
egykori leírásokban fennmaradt. Ezeket közlöm, -
hiszen vácvidékiek, - és ha például a lakodalom
Kisvácon (mert csak erről lehet szó) nem volt egészen
olyan, valószínűleg hasonlóképp folyt le, de mindenesetre
hatással volt rá.
Kisvácon
katolikusoknál, reformátusoknál egyaránt ezek a
lakodalmi szokások dívtak még a múlt század derekán:
A házasulandó fiatalokat többnyire egymásnak ajánlásával
hozták össze. Leginkább azonban a leányt szokták
a férfinek komendálni (ajánlani). A komendáló rendszerint
egy ismerős vagy rokon öregasszony, aki önként,
- jóindulatból vagy kedvtelésből, - igyekezett a
fiatalokat összeboronálni. Hivatásos házasság-összehozó,
aki pénzért, ad vagy ajándékért foglalkozott a házasságközvetítéssel,
Vácon nem volt. (A környékbeli falvakban akadtak
ilyenek. A nép gügyü-nek; gyalogsátán-nak hívta
őket.)
Mikor
a szülők beleegyeztek abba, hogy gyermekeik házasságra
lépjenek egymással, megtartották az eljegyzést.
Ez természetesen nagy lakmározás közben történt.
A vőlegény a menyasszonynak jegypénzt vagy jegyajándékot
szokott adni, viszont a mátka jegykendőt adott vőlegényének.
(A vőlegény ezt a kendőt őrizte és használta, de
csak a menyegző napjáig, azután visszaadta neki.)
A templomi hirdetések után a lelkésszel egyetértően
kitűzték az esküvő napját.
Az
ünneplő ruhájukba öltözött vőfélyek a lakodalom
napjának reggelén virágbokrétás kalappal fejükön,
hosszú színes pántlikákkal a bal vállukon, citromba
tűzött rozmaringszállal a balkezükben, jobbjukban
a szalagokkal díszített vőfély-botot tartva, hetyke
léptekkel járták be a maguk utcáit és hívogatták
össze rigmusokba faragott ékes beszéddel a vendégeket.
Ezeknek a hívogató vőfélyek-nek lajbijáról hosszú,
dús, szalagos virágfüzér lógott le.
Mielőtt
a nászmenet megindult a templomba, az örömanya leányának
cipőjébe dugott egy ezüst forintost (régebben egy
ezüst húszast), gazdagoknál egy körmöci aranyat,
hogy "pénzen járjon!° (vagyis, hogy mindig
legyen pénze). A menet élén a két vőfély haladt.
Az öreg, vagy első vőfély a tizennégy itce lisztből
készült magasra sült cifra kalácsot, az úgynevezett
örömkalácsot, a másik egy palack jó bort tartott
a kezében. (Ezeket az ajándéktárgyakat a papnak
vitték.) Utánuk a menyasszonyi fátyollal borított
menyasszony ment a násznagyával, majd a nyoszolyóasszony
vőfély és nyoszolyóleány közt, azután a vőlegény
következett a násznagyával és így tovább párosával
a többiek.
A
cigánybanda a Rákóczi-indulót húzta. A legények
összekapaszkodva gyors ütemben verték csizmájuk
talpát a földhöz és nagyokat kurjantgatva kísérték
a méltóságos léptekkel haladó násznépet a templomba,
majd onnan vissza a leányos házhoz. A leányok erősen
kikeményített bokorugrós színes szoknyái járásközben
suhogtak s amikor letérdeltek (térbetyűtek), mint
nagy széles harangok terültek szét a templom kövezetén.
A módosak szép sallangos kocsikban vonultak a templomba.
A sorrend körülbelül olyan volt, mint a gyalogjáróknál.
Az első kocsiban ült a menyasszony a násznagyával,
a másodikban a nyoszolyóasszony két vőféllyel és
egy nyoszolyóleánnyal, a harmadikban a vőlegény
a násznagyával s a többiek. Visszamenet a vőlegény,
már mint férj, az újdonsült menyecske mellett ült.
A
lányos-háznál nagy vigasság folyt. Az asztalok roskadoztak
a rengeteg ételek súlya alatt. A méteres magasságú
égetett torta sohasem hiányzott. Bőviben volt a
bor is. Egyik fölköszöntő a másikat követte. [2]
A cigánybanda szakadatlanul húzta. A fiatalság fáradhatatlanul
táncolt. Mikor éjfélre fordult az idő, a násznagy
elbúcsúztatta a menyasszonyt szüleitől, megköszönte
nekik, hogy őt fölnevelték és kiházasították, azután
a vőfély kezére adta. Ez megforgatta, miközben körülfogták
őket a legények, ki ki a párjával és eljárták körülöttük
a gyertyatáncot. A legények bal kezük négy ujja
között három-három szál gyertyát tartottak, jobbjukkal
a párjukat karolták át. Ez után következett a menyasszony
fektetés. Ez a tánc két-két váltakozva jobbra-balra
haladó csárdásszerű tánclépésekből állott, és másfél-
két óra hosszat tartott.
Kisvácon
szokás volt a kásapénz is. A kása felszolgálásakor
berontott a szakácsné egy nagy fakanállal és bekötött
kezével hadonászva azt panaszolta, hogy megégette
a kezét. Persze mindenki adott neki a kért orvosságra.
Szokásban van még ma is a másodlakodalom, azaz a
lagzi után pár nappal a leányos háznál tartott lakoma,
a hérész. Tyúkverőnek is hívják, mert leütnek néhány
tyúkot, hogy elkészítsék.
Katolikusoknál,
reformátusoknál egyaránt nagy gondot fordítottak
a házasélet tisztaságára. Ennek föltételét már az
esküvő előtt igyekeztek biztosítani azzal, hogy
szigorúan őrködtek a leányok erkölcse fölött. Amely
leányt hírbe hoztak, az nem igen tudott Vácon férjhez
menni, legfeljebb falura vitték. Csak a feddhetetlen
erkölcsű leány tehette fel a menyasszonyi koszorút,
különben anélkül kellett esküdnie.
A
környékbeli magyar falvakban a múlt század első
felében így folytak le az eljegyzési és lakodalmi
ünnepségek: Mikor a legény a lányozás idejében kiszemelt
leányt eléggé megismerte s elhatározta magában,
hogy fejét a házasság szent jármába hajtja, közölte
szüleivel kiválasztottja nevét. Ha a szülők jóváhagyták
fiúk szándékát, igyekeztek megtudni a leány szüleinek
hajlandóságát és násznagy után néztek. Hogyha aztán
megegyeztek gyermekeik boldogításában, meghatározták
a kézfogó idejét és a lelkészhez mentek a háromszori
hirdetés miatt.
A
kézfogó idején a legény a násznagyával, szüleivel
és néhány közeli rokonával megjelent a mátka szüleinek
házánál, ahol a leány násznagya, szülei és rokonai
már várták. A szokásos üdvözlések végeztével a násznagy
elmondta jövetelük célját és a betanult rigmust,
mellyel a leányt annak násznagyától megkérte. A
leány násznagya erre szintén versben felelt. Kijelentette,
hogy megtisztelve érzik magukat a becsületes család
e tisztességes szándéka által és a Lányt annak szülei
nevében odaadja.
A
kölcsönös üdvözlések után leültek a terített asztalhoz
és megkezdték a kézfogó ellakását. Az étkezés végével
a leány cifra kendőket adott a legénynek. Majd elhatározták
a lakodalom idejét és eldöntötték, hogy ki legyen
az öreg és ki legyen a kis-vőfély, ki a nyoszolyóasszony
és kik a nyoszolyóleányok? A vőfélyek ünneplő ruhát
öltöttek; botjuk végére zsebkendőt vagy szalagot
akasztottak és hálom nappal a lakodalom előtt sorba
látogatták a kijelölt házakat.
A
násznap reggelén másodszor járták be a meghívottakat.
Az esküvőre egész sereg kocsin jelentek meg az arra
hivatalosak. A kocsi és lovak felcifrázva; felkendőzve
és fellobogózva röpítették a násznépet. Az első
kocsin a menyasszony ült a násznagyával, a nyoszolyóasszony
egy nyoszolyóleánnyal és egy vőféllyel, a másodikon
a vőlegény, a násznagy, vőfélyek és egy nyoszolyóleány.
A templomig egész úton szólt a zene és hangzott
a dal. Az esküvő után azonnal vissza indultak; akkor
azonban a vőlegény kiszorította a menyasszony kocsijáról
a vőfélyt és kocsit cserélt. A menyasszonyt hazavitték
a szülői házba násznagyával és vendégeivel együtt.
A vőlegény övéivel tért haza. E közben mindkét házban
folytak az előkészületek az estebédhez, melyre a
vőfélyek harmadszor hívták a vendégeket. A vőlegény
násznagya elküldte az öreg vőfélyt a
menyasszonyos-házhoz,
hogy engedelmet kérjen a menyasszony kikérése. Mikor
a vőfély az engedelmet meghozta, a vőlegény násznagyával,
a vőfélyekkel és nyoszolyólányokkal zene, tánc és
ujjongás közt elment a menyasszonyért. A lányos-háznál
a násznagy rigmusokban kérte ki a leányt annak násznagyától;
mint szüleinek a helyettesétől. A kiadó-násznagy
felelt a kikérő-násznagy beszédére, de mielőtt kiadó-versét
elmondotta volna, rejtvényes feladatot állított
a kikérő násznagy elé. A találgatás, tűnődés, gondolkodás
a megfejtésig sok kacajt fakasztott az ajkakon.
Ezután
az asszonynép, kötőit tartva, a kérő násznagyot
vette körül és ostromolta a vánkospénzért. Ezt azért
kellett fizetni, hogy a vőlegény belefeküdhessék
az idegen, az új ágyba. A násznagy egy öt forintossal
elégítette ki őket, akik aztán e ezt az összeget
megosztották egymás közt. Majd a kiadó-násznagy
mondta el a kiadórigmust, az öreg vőfély pedig bevezette
a menyasszonyt és a vőlegény mellé állította. Erre
harsány éljenzés tört ki. A násznagyok elmondták
fölöttük a szülői áldást és asztal hoz ültek: ettek,
ittak, beszélgettek, danolgattak. Mikor mindezt
megelégelték, előállt az öreg vőfély és betanult
versek elmondásával elbúcsúztatta a menyasszonyt
a násznagyától, szüleitől, testvéreitől, rokonaitól,
jó barátaitól és muzsikaszó s dalolás közt visszaindultak
a vőlegény lakására, ahol estebédhez ültek. Legfelül
ült a násznagy. A vőfélyek megkezdték a felszolgálást.
Az öreg-vőfély vett át minden tál ételt és mindenik
fölött megfelelő verset mondod s aztán átadta a
násznagy mellett ülő nyoszolyóasszonynak, aki a
násznagyot kínálta meg. A tálat kézről-kézre adták
egymásnak. A harmadik tál étel kása szokott lenni.
Mikor ez került az asztalra, a szakácsné bekötött
kézzel és nagy fakanállal jött be a szobába. Siránkozva
panaszolta, hogy megégette a kezét és pénzt kért
az orvosságra. Ez volt a kásapénz. Mikor már mindnyájan
jóllaktak, táncra perdültek. Az örömapa az örömanyával;
a násznagyok a menyasszonnyal s a többiek mind szakadatlanul
ropták a csárdást egész éjfélig.
Ekkor
következett a Vánkostánc. Az egész vendégkoszorú
körbeállott. Egyik egy kis párnát vett a kezébe
s letette valamelyik elé. Ez rátérdelt, ha ugyan
hirtelen el nem kapta előle. Aki ügyesen rátérdelt,
az a bennlevőtől csókot kapott és bent foglalt helyet.
Majd az öreg-vőfély mondott mulattató verset a cigányokról
és pénzt szedett a számukra. Ezután következett
a menyasszonytánc. Ezt az öreg-vőfély kezdte a menyasszonnyal.
Az asztalra egy nagy tányért tettek. Erre vetették
a pénzt azok, akik a menyasszonnyal táncoltak. Amint
az első ércdarab pengeni kezdett a tányéron, a cigány
rákezdett a csárdásra. Ez addig tartott, míg a menyasszony
győzte a lélegzettel, mert egyik táncos a másik
kezéből kapta ki őt. A pénzt bölcsőmadzagra adták.
Végül levették a menyasszony fejéről a koszorút,
az öreg-vőfély rákötötte egy sarlóra, bevitte a
nép közé és versben zengte el fölötte, hogy vége
a menyasszony leányságának, ezentúl már asszony.
A
nyoszolyóasszony erre bekötötte az új asszony fejét
kendővel menyecskésen, a vőfély pedig bevezette
a kezénél fogva és versben mutatta be őt a vendégeknek,
mint menyecskét. A mulatást kivilágos-kivirradtig
folytatták. Reggel pálinkát, meleg mézesbort ittak
és mindenféle mókával vidámították egymást. Így
a férfiak az asszonyokat beretválták, bekenték korommal
az arcukat, majd fakanállal letisztították. Ez így
tartott délig vagy estig, amíg a fáradság nem vett
rajtuk erőt. Akkor búcsút mondtak egymásnak és magukra
hagyták az új párt. [3]
A
közeli palóclakta falvak eljegyzési és lakodalmi
szokásai részben eltértek a dunakeszi, fóti, rákospalotai
s a többi pestmegyei községek szokásaitól: A házasulandó
sorba került fiú szülei, esetleg rokonai előbb szétnéztek
a faluban vagy a szomszéd helységekben, azután két-három
férfi elment a legénnyel a kiszemelt leány házába
leánynézőbe. Ha a legény megtetszett a leánynak
és szülei sem ellenezték, a leány anyja két asszonnyal
elment háztűznézésbe a legény szüleinek házába.
Ha az asszonyok elfogadták a megvendégelést, az
eljegyzés, a kendőlakás következett.
A
házasulandó elment a násznagyával a leányos-házhoz
és versben vagy prózában megkérte a leányt. Az kezet
fogott a fiúval és kicserélték kendőiket. A fiú
pénzt is adott, a leány pedig néhány szál rozmaringot.
Az
esküvő napján a vőlegény a násznéppel a templom
előtt várta menyasszonyát. Ott állt már a cigánybanda
is, hogy esküvő után elkísérje a násznépet a leányos-házhoz.
A vőlegény az udvaron várakozott a menyasszonyra,
akit a vőfély vezetett hozzá és háromszor megkerülte
vele a vőlegényt. Valahányszor szemközt ment vele,
mindannyiszor meglegyintette kalapjával.
Ez
volt az úgynevezett menyasszony búcsúztatás. A vőlegény
házában a napa mézet nyújtott a menyasszonynak. Mire
ez belemártotta az ujját és leszopta, hogy "édes
legyen az élete!" A szobában a vőfély köszöntötte
a menyasszonyt, aki sorba csókolta a háziakat, majd
a konyhába lépett és gazdasszonykodása jeléül megkeverte
az ételeket.
A
menyasszony-fektetés így történt: A vőfély három
égő gyertyát vett az ujjai közé és a menyasszonyt
elvezette az ágyhoz, ahol a vőlegény már várta.
Lehúzta a vőlegény csizmáit és a fejéhez vágta,
de megfogadta, hogy többé meg nem sérti. Lefekvéskor
megjelent egy asszony, néhányszor megforgatta a
dunyhát. és azt kívánta, hogy annyi évig legyenek
magtalanok. A menyasszonynak az ágyba hordták az
ennivalót: herőkét, mákos-mézes ferentőt, sült tyúkot
és bort. Reggel öt óra felé az asszonyok énekszóval
keltették fel a fiatalokat, felkötötték a menyecske
kontyát, felillesztették a fejkötőjét és a vőlegényre
is felillesztették a jegyinget. Az egész éjjel mulatásban
átvirrasztott násznép aztán a templomba kísérte
az új házasokat, akik a lelkészüknek az avatásért
kalácsot és marhanyelvet vittek. A templomból visszatérve
már látogatókat fogadtak. Ezeket a látogatókat hérészeknek
nevezték. A hérészbe menők enni-innivalót vittek
magukkal és keresték az új asszonyt. De elbújtatták
őt és egy kitömött vázat hoztak elibük. A hérészeknek
tagadni kellett, hogy az lenne a menyecske. Sok
ingerkeután végre megjelent, kezet fogott a hérészekkel,
akiktől pénzt kapott. A hérészeket ott tartották
ebédre. Ha pedig távoztatni akarták őket, akkor
a gyerekekkel paprikát hintettek a tűzre. Ez volt
a kifüstölés. A hérészezés napokig tartott [4]
A
közelfekvő Diósjenőn még ma is dívik a menyasszony-
fektetés. Azzal kezdődik, hogy a vőfély megfogja
a menyasszony kezében tartott zsebkendőt, a menyasszony
a koszorúslány kezében tartottat. Ezt és így teszik
tovább négyén-öten. Egymás zsebkendőjét fogva azután
násznagy elé mennek. A vőfély versben üdvözli a
gazdát, a főnásznagyot és az összeseregletteket,
majd áldást mondva reájuk így fejezi be mondókáját:
A mi menyasszonyunk nekem azt beszéli,
Hogy ő a mátkáját köztünk nem szemléli,
Ő is le akarna hozzája feküdni,
Ha azt násznagy uram néki megengedi.
A
násznagy erre megadja az engedelmet és a cigány
ráhúzza a fektetőnótát:
Mikor a menyasszonyt fektetni viszik,
Akkor a vőlegényt pokolba vetik.
Hej, párta, párta, gyöngyös koszorú,
Majd a szögre akasztalak, édes hajfonóm.
Erre
a nótára járják a nyoszolyólányok a vőfély vetésével
a gyertyatáncot: a vőfély jobb kezébe minden ujja
közé egy egy gyertyát vesz (összesen három szálat)
és baljával megfogja a menyasszony kezében tartott
kendőt, majd a nyoszolyólány kendőjét, a nyoszolyóleányok
egymás kendőjét és füzért alkotnak. A vőfély erre
elmondja az első gyertyagyújtó-verset, mely után
megindul a tánc ki a konyhába és onnan vissza a
szobába. A gyertyatánc után a koszorú-visszavitel
következik: Egy másik leány fejére teszik a koszorút.
A menyasszonyt felkontyolják, fejkötőt tesznek a
fejére s a vőfély döcögős versekben kéri a násznagyot,
hogy a menyasszonyt a várakozó vőlegényhez
kísérhessék.
Másnap nemcsak a lakodalmas nép, hanem az egész
falu mulat. Egy ágasfát rongyokkal, papírokkal és
szalagokkal feldíszítve végighurcolnak az utcákon.
A fát /tebe/ vivő legény felöltözik menyecskének,
egy másik férfinak és bekenik az arcukat bodzalekvárral.
A férfi oldalán lekváros bögre van, amiből egy ócska
meszelővel bemaszatolja a gyerekeket. A férfimaskara
egy vérbemártott felfúvott marhabéldarabot köt a
hasára. [5]
A
berkenyei és szendehelyi sváboknál a poharakat és
evőeszközöket a vendégek viszik. De visznek pecsenyét,
kalácsot és bort is. Ebéd végén mindenki mond valami
köszöntést, mely úgy végződik, hogy: fifat /vivát/.
A szónok kiissza a poharát, majd falhoz vágja. Mikor
az asztaltól fölkelnek, az üres tányérokat vagdossák
a földhöz. Ha idegen vendég téved a házba, csak
ajándékokkal terhelve távozhatik. [6]
A
környékbeli tót falvakban víg volt a leányok és
a legények élete. A legények szombat és vasárnap
este felkeresték kedveseiket és velük töltötték
az éjszakát. A szülők ezt elnézték. A csintalanabbak
hétköznap is elugrottak a marhától vagy a szüleik
szeme elől és este beszóltak szeretőikhez, hogy
gyümölcs idejekor lopott gyümölccsel kedveskedjenek.
/Ezt a lopást nem tartották bűnnek./ A lányok viszonzásul
vasárnap este maguk termesztette virágokból készített,
vagy Vácon vásárolt művirág bokrétákkal cicomázták
fel lovagjaikat. Minél nagyobb volt a bokréta, annál
értékesebbnek tartották, mert a legény egész héten
hordhatta a kalapján. Pünkösdkor minden leány ablaka
előtt állítottak fel a legények májusfákat, melyeket
az illető leány bokrétával jutalmazott.
Karácsony
estéjén három-négy gyerek összetársulva házról-házra
járt és karácsonyi énekeket zengett. Másnap evangéliumot
olvastak, vagy rímes köszöntőt mondtak.
Újévkor
nem volt szokásban az üdvözlés, melyért egyéb- ként
krajcár, gyümölcs vagy kalács járt. Menyecskének,
leánynak és legények húsvétra új csizmát vett az
ura, illetve az anyja. Ha egész éven át nem vett
semmi ruha- darabot, az új csizmának meg kellett
lennie. A nők piros vagy sárga csizmáikat egy ideig
csak vasárnapokon viselték; ha sár volt, hogy
tisztán maradjanak, a kezükben vitték a templomig.
Ott aztán felhúzták a sártól megtisztított lábaikra,
hogy istentisztelet után ismét lehúzzák és amiként
jöttek; mezítláb, menjenek haza.
A
nőkre nézve az volt a legnagyobb szégyen, ha lerántották
a főkötőjüket. A rakoncátlankodó legény legnagyobb
büntetése az volt, ha ügyének tárgyalása után kidobták
a kalapját a táncterem ablakán. Ez az eljárás ugyanis
azt jelentette, hogy többé ne jelenjen meg közöttük.[7]
A
születési szokások kevés eltérést mutatnak az országban
elterjedt rendes népszokásoktól. Az áldott állapotban
lévő anya már jóval a születés előtt gondoskodott
a keresztszülőkről. A szülés szerencsés és gyors
lefolyásúnak biztosítására; valamint a görcsös fájdalmak
megszüntetése okából fonóvízben áztatott fonalat
szoktak a vajúdó asszony dereka köré csavarni. Az
újszülöttet a keresztanya tartja vízre. Az ő tiszte
az egész családot ételekkel ellátni addig, amíg
a menyecske fekszik. (Ez azért van, mert a gyerekágyas
nem főzhet.)
A
keresztelés eztán a komák, nászok, rokonok és jóbarátok
együttérző serege ünnepi lakomára gyűl össze. Rákospalotán
a komaasszony két-háromféle töltelékű és nem száraz
serpenyőben sült óriási rétest visz a gyerekágyasnak.
Este
nagy lakmározás folyik. éltetik az anyát, az apát,
az újszülöttet, a keresztszülőket, még a bábát is.
Mikor a bábaasszony nevét említik, az berohan egy
fatállal és mindenféle bábatréfa közt követeli a
bocskorpénzt, a hívogatásért.
A
halotti szokások is alig mutatnak eltérést az ország
más részében dívó népszokásoktól. Mihelyt a haldokló
utolsót lehelt, hozzátartozói két négykrajcárost
tettek mind a két szemére, mert a halál után kinyílik
a szem, ha le nem fogják. Ezután a szobában álló
vagy falra függesztett tükröket siettek fekete kendőkkel
leteríteni. (A tükrök addig maradtak a gyász jeléül
lefödve, míg a holttest ravatalon feküdt.) Az asszonyokat
gondosan megőrzött menyasszonyi ruhájukba öltöztették
és abban is temették el. A reformátusoknál az előkelő
hatottakat a templomba vitték, a Szent Mihály-lován
levő koporsót a templom előcsarnokába (cintériom)
tették s a pap a szószékről prédikált fölötte. (Innen
származik a közmondás: Nem lesz belőled prédikációs
halott! vagyis: nem leszel kiváló ember.)
A
temetési szertartás után az érdekeltek hazamentek
a halottasházba és halotti tort ültek. Ez a szokás
onnan eredt, hogy amíg a halott ki volt terítve
egy (vagy egyet len) szobában, otthon nem főztek,
csak utána szabadult fel a szoba, mikor aztán a
vidékről jött atyafiságot és barátokat meglehetett
vendégelni. Rákospalotán az egykorú leírás szerint,
amikor megmosták a halottat, tisztába helyezték
és a legszebb felsőruháit öltötték rá. Élteseknél
szegény öreg embereket hívtak, hogy éjjel ima és
ének közt virrasszanak a halott mellett. Aztán bejelentették
a lelkésznél a halálesetet és megállapodtak vele
a temetés idejében. Katolikusnál a pap a beszögezés
előtt a háznál szentelte be a halottat, a protestánsoknál
a templom elé vitték és imával, szentbeszéddel énekszóval,
búcsúztattál el. A halottat ének kíséretében Szent
Mihály-lován vitték ki a temetőbe. A kisdedet mindig
másnemű fiatal vitte ki a karján. (Leány halottat
legények, legényt pedig leányok vitték és pedig
párosan: négyen, hatan vagy nyolcan.) A temetőben
az egyházi szertartás végeztével a rokonok és jóbarátok
egy-két marok földet vetettek a sírba. Majd visszatértek
a halottasházhoz, és megülték a tort. Falatozás
és borozgatás közben elsorolták az elhunyt erényeit
és említésre méltó tetteit. A lakmározás a késő
éjszakába is benyúlt. De bármily későn is volt,
mielőtt szétszéledtek volna elénekeltek egy halotti
dalt. [8]
Az
egyházi ünnepekkel kapcsolatos népszokások is jórészt
feledésbe mentek vagy elhalványullak. Már hetekkel
karácsony előtt, advent első vasárnapjától kezdve
megindult a betlehemjárás: Hat-nyolc 10-12 éves
fiúból álló csoportok járták be esténként 6 és 9
óra közt a várost. Bezörgettek, becsengettek a házakba
és a gyermek Jézust dicsőítő énekeket mondtak a
magukkal vitt vastag papírból készített, templom
alakú Betlehem előtt. A Betlehem belsejében egy
fából faragott Jézuska, továbbá tehén, ló, szamár,
juh, kecske s más állat volt. A kis Jézus mellett
Szűz Mária és Szent József, előttük a jászolka.
A templom ajtaja nyitva volt, hogy be lehetett
látni, mert két gyertya világította meg a Betlehem
belsejét, melynek oldalfalaira szentképek voltak
festve vagy ragasztva. A Betlehemet fehér ingbe-gatyába
öltözött angyal vitte a kezében. A fején fehér és
sárga színű csákót viselt. A tréfás szerepet játszó
öreg pásztornak kócból készült nagy bajusza és szakálla
volt, kezében nagy bunkós botot tartott. Öltözéke
rongyos ruha és fekete suba volt, a fejét kucsma
födte. A vállára vetett tarisznyába gyűjtötte a
kapott ajándékokat: kalácsot, pogácsát, szalonnát,
rézkrajcárokat. A többi pásztor ruhája ing volt,
s fejűkön kétszínű csákó (zöld és piros kék és sárga
arany és ezüst s a többi). Mindegyik csörgős botot
tartott a kezében.
Vízkereszt
előtt a fiúk a betlehemjáráskor használt fehér ruhát
öltve magukra, papírból készített püspöksüveget
nyomtak a fejükre, az állukra szakállat ragasztottak
és mint három királyok járták be hármas csoportokban
a várost. Alkalmi énekeket zengedeztek és előre
betanult verseket szavaltak.
Nagyhét
csütörtökén megkezdődött a harangok e1kelepelése.
Minden gyereknek volt legalább is négy kelepelő szerszáma.
Pénteken a passió alatt volt a Pilátus-ütés. Ahogy
a legutolsó gyertya kialudt, a padban ülők könyveikkel
a padra vertek.
A
csonkamise után urak és parasztok, asszonyok és
leányok ünnepi ruhát öltve sorra látogatták a templomokban
felállított szentsírokat. A Nagytemplom közepén
állt és a római Szent Péter-templom konfessziójának
mintájára készült sírbolt lejáró lépcsőit elálló
koldusok sorfala közt jutott le a látogató a kripta-kápolnába:
melynek titokzatos homályát az oltár előtt
felállított
szentsír körül lobogó gyertyalángok pislákolása
oszlatta el és tette misztikussá, rejtelmessé. A
szentsírt teljes díszbe öltözött húszárok feszes
vigyázzállásban, kezükben kivont karddal őrizték.
Vállukon hófehér mentével, fejükön sötétkék csákóval
és állszíjjal, büszke tekintetükben megkövült nyugalommal,
mint a cövek álltak a sír mellett jobbról és balról.
A piaristák templomában egy-egy karinges
újoncnövendék,
a ferencrendieknél egy-egy buzgón imádkozó szerzetes,
a fehérek templomában szintén jobb- és baloldalt
térdelő papnövendék őrizte a virágokkal dúsan feldíszített
szentsírt.
Szokás
volt továbbá, mikor a harangok megszólaltak a farázás.
Tudniillik a virágzásba lévő fákat megrázták, hogy
bőven teremjenek. Néhányan kezüket és arcukat mosták
meg márciusi hóvízben, hogy a jövő húsvétig egészségesek
maradjanak. A nagypénteki böjtöt a legszigorúbban
tartották meg. Még a betegek is tartózkodtak a délebédtől
csak este voltak böjti eledelek, úgy mint tojás
vagy olajos káposzta. Szombaton a harangzúgás után
félböjt következett. Feltámadás után már mindenki
szabadon falatozta a sonkát. Vasárnap kosárszámra
vitték a szentelni való bárányhúst, tojást, mákos-dióspatkót,
kalácsot és tortát. Egy jóravaló katolikus család
sem nyúlt az ebédhez, mielőtt egy falat szentelt
kalácsot nem evett volna. Vasárnap kilenc óra előtt
százával özönlött a nép a Nágytemplom felé, mindenki
részt akart venni a vasárnapi nagymisén.
Búcsújáró-helyeken
mindenütt látni a kápolna falára függesztett viaszból
készült nagy ezüstlemezekből domborított emberi
testrészeket ábrázoló tárgyakat. Ezek a Szent Szűz
közbenjárásával felgyógyultak áldozati ajándékai.
(0pfer, vagy offer, az offerre = ajánlani szóból.)
Ilyenek: a szem, kéz, kar, láb, orr, fül, a megfelelő
testi betegségükből és szív a lelki bajuktól szabadultaktól.
A Hétkápolna sekrestyéje falán látható offer-sorozatot
Viski Károly kiváló etnográfusunk külön is kiemeli.
[9] Azt is tartják, hogy, aki a Hétkápolna vizéből
iszik, az vissza kerül Vácra [l0] A néphit gyógyító
erőt tulajdonít mindenféle fűnek, fának. A fűzről
azt taníja, hogy az emberi betegséget átveszi magára.
A hétkápolnai szemvíz-forrás közelében álló fűzfák
ágai a májusi és szeptemberi búcsúk után teli vannak
aggatva különféle színű ruhadarabokkal és cifra szalagokkal.
Ezekkel kötötték betegségüket a fűzfára a hiszékenyek.
Itt
említjük meg végül, hogy félszázad előtt Vácon is
állítottak a legények kiválasztottjaiknak májusban
szalagokkal és kendőkkel felcifrázott fákat,
úgynevezett
májusfákat.
A
babona és egyéb népszokások közül, mint másutt tán
kevéssé ismerteket, ezeket jegyezzük fel:
Karácsony éjjelén a leányok ólmot öntenek, hogy
megtudják milyen lesz a vőlegényük.
Luca napján nem szabad varrni, mert akkor nem tojnak
a tyúkok az új esztendőben.
Mikor abban az évben először eszik, az ember gyümölcsöt,
főzeléket, vagy egyéb ételt, hogy meg ne ártson,
ezt a verset kell mondani:
Újság hasamba;
Hideglelés pokolba!
Aki
áprilisban először lát fecskét, ezt kiáltja, hogy
elmúljon a szeplője: Fecskét látok, szeplőt hányok!Ugyancsak
a szeplő ellen szoktak a márciusi hóval mosakodni.
Annak, aki új ruhát ölt magára megráncigálják a
fülét és ezt mondják:
Az új ruha elszakadjon,
A gardája megmaradjon!
Újholdkor
meg kell rázni a pénztárcát, hogy a hold növekedésével
növekedjék a tárca tartalma is. Ezért kell megköpdösni
a kapott pénzt is, sőt biztosabb az eredmény, hogyha
hozzátesszük: Apád, anyád ide jöjjön!
A
sárgaság, melynek tünete a szemen jelentkezik, gyorsan
és biztosan gyógyítható, ha a beteget szemen köpjük.
Annak,
aki fél a gyermekáldástól, nem szabad májusban házasodnia.
Némely környékbeli faluban néhány gabonaszemet dob
a menyasszony a kútba. (Ahány gabonaszemet dob belé,
annyi esztendeig nem lesz gyermeke.) Más falvakban
a menyasszony tyúkot küld a legénynek, aki ezt kakassal
viszonozza. Az újszülött levágott köldökét az anya
elteszi és mikor a gyermek hat éves életkorát eléri;
odaadja neki, hogy ássa el. Amikor a gyermek tejfoga
kipotyog, anyja parancsára kezébe kell vennie a
fogat és az egérlyuk elé állva ezt mondani:
Egér, egér, adok neked csontfogat, adj helyette
vas- fogat!" Újholdkor, amikor s hold sarlója
C betűt mutat: nem szabad hajat nyíratni, mert nem
nől ki többé. [l1] Kritikus időben asszonynépnek
nem szabad borfejtésnél jelen lenni, különben zavaros
lesz a bor. Az esőt nem csupán a szamár ordítása
és a Naszál pipálása jelzi, hanem ez a népi megfigyelés
is: Délről derül, bocskor merül.
[l]
Ezeket a hatásokat vizsgálat tárgyává tenni, eredetüket
kikutatni és megállapítani elsőrendű feladat. Előbb
azonban a gyűjté fárasztó munkáját kell elvégeznünk.
Ezt végzi hét év óta múzeumunk őre, Latabár Károly
iparművész. Az ő buzgólkodásának és szakértelmének
köszönhetjük, hogy a város és vidéke népéletének
szellemi és tárgyi emlékei a teljes feledéstől és
végleges pusztulástól mentesek maradtak.
[2]
Az egyes fogásokat felszolgáláskor az egyik vőfély
rigmusokkal ajánlotta be. Így amikor sült kakast
hoztak, a vőfély ezt mondotta: Ez a kakas kukorékolt
hajnalba, Azt hite, hogy ő is eljön lagziba. De
szakácsné asszonyunk elvágta a nyakát, Szószóló
úr pedig egyé meg a lábát. (A szószóló, szónok az
a násznagy, aki a szót szokta vinni, vagyis a vőlegény
násznagya, a kikérő násznagy.)
[3]
Lakodalmi szokások Rákospalotán és Nógrádverőcén.
(Réső-Ensel Sándor: Magyarországi népszokások. Pest
1867. 324 és 223.
[4]
Réső: i. m. 208.
[5]
Ethnographia XLVI. 116.
[6]
Honderü 1845. I. 265. Réső: i.m. 63.
[7]
Réső: i. m. 24.
[8]
Réső: im. 230.
[9]
A magyarság tárgyi néprajza II. 422.
[l0]
Aki annak vizét issza,
Vágyik annak szíve vissza.
[1l]
Ha a hold C betűt mutat, azt jelenti, hogy Csökken,
ha Dét, azt hogy Dagad. (A latinban hazug s hold
- Luna mendax - mert ott a C Crescit (nől) azt jelenti,
hogy decrescit (apad), a D (Decrescit) pedig azt,
hogy crescit, vagyis nől.)
forrás:
http://radnoti.vac.hu/munkak/helytort/vtkonyv/
