Lakodalom
harminchárom képben
Ladányi István
Hová
lett a halszálkás kabát
Szereplők:
JÁNOS
ERZSI
ATTILA
ZITA
VIKTÓRIA
BÉLA
ESTRAGON
ÖRÖMAPA
ÖRÖMANYA
VŐFÉLY
IGAZGATÓ
MAGYARTANÁRNŐ
RENDŐR
VŐLEGÉNY, MENYASSZONY, NÁSZNÉP
EGY FIATALEMBER A VONATBAN
FALUSI ASSZONY
A
helyszín egy művelődési ház színpada. Lakodalom.
János a násznagy, Erzsi a násznagyné. Az ünnepi
asztalt a színpadon terítik meg. Középen a vőlegény
és bal oldalán a menyasszony, mindkettő fehérben,
a menyasszonyon hosszú fehér ruha, fehér fátyol.
Mindkettőjük arca merev, vastag, fehér púderréteg
borítja, fehér, kifejezéstelen maszk. A játékban
minimálisan vesznek részt, jelzésszerűen, szinte
bábokként szerepelnek a lakodalmi koreográfia megkövetelte
helyeken. A vőlegény mellett ül Erzsi, mellette
János, a menyasszony mellett Attila, mellette Zita.
A vőlegény felöli asztalvégen ül Béla és Viktória,
a menyasszony felölin Estragon. Mellette üres a
hely. Oda ülnek le a hozzájuk csatlakozó beszélgetőtársak.
Ha nem ennél az asztalnál folyik a játék, akkor
a színpad előtere, illetve a színpad előtti tér
a helyszín. A díszlet állandó, a fények hangsúlyozzák
ki egyes elemeit.
ELSŐ
KÉP
Egy
vonatfülke stilizált képe a színpad előterében.
Rezgő, sárgás fény. Két ülés egymásnak fordítva.
Kerekek kattogása. Rázkódnak az ülések vagy a színészek
az ülésen. Kabaréjelenet-szerű.
IFJÚ:
Maga tényleg költő? Most is verset ír? Biztosan
a vonat ritmusára. Én is ismerek egy költőt. Sokat
ittunk együtt. Nagyon fasza gyerek. Mennyit meg
bír az inni! Sziverinek hívják. Sziveri János. Ismeri?
Maga biztosan ismeri.
JÁNOS: Nem tudom. Nemigen ismerem. Én vagyok Sziveri
János.
Vonatkattogás. Kialszik a fény.
MÁSODIK
KÉP
Üres
a színpad, porhanyós sárga fényben látjuk a teret.
Szól a muzsikaszó, a Sárgul már a kukoricaszár...
kezdetű nótát húzzák. A háttér nagy fehér vászon,
rajta őszi virágokból (a halottak napi temető virágai)
nagyméretű keret, szalagok, lakodalmi díszek. Fölötte
virágokból felirat: Sokáig éljen az ifjú pár! A
keretben diakép kivetítve: sárguló, letöretlen kukoricatábla,
hóval borítva. Alatta a terített asztal. Az asztal
végén Estragon ül mozdulatlanul. Hosszú, néhány
perces kép, közben lassan bevonulnak a muzsikusok,
elfoglalják a helyüket a színpad előterének bal
szélén. A zene szól, de mindig ugyanaz a néhány
sor, bárhol meg-megszakítva, folytatva, újra kezdve,
variálva. A muzsikusok hajlonganak, mint a kukoricaszárak
a szélben. Egyikük énekel, valószerűtlen, artisztikus
torokhangon. Öltözékük: fekete-piros. Arcukon vastag,
fehér, maszkszerű smink. Cimbalom, bőgő, trombita,
kontra, hegedű.
HARMADIK
KÉP
Szaggatottan
szól a zene. Lakodalom van a mi utcánkban... Groteszk,
némafilmszerű mozgású szereplők. Az asztalnál a
vőlegény, menyasszony, János, Erzsi, Estragon.
VŐFÉLY
hangja: Tarts kormányt, muzsikus! Tisztelt násznagy
uram, új vendéget hoztam, és a hosszú úton velük
elfáradtam, kínálja itallal a kedves vendéget, a
vendégek pedig foglaljanak helyet. Húzd rá! (Folytatódik
a zene.) Erre parancsoljanak. (Föllép a színpadra
hátulról, mintha a teremből jönne föl lépcsőn. Sántít,
egyik lábát nem tudja behajlítani, húzza maga után.
Utána jön Attila, Zita, Béla, Viktória.) Itt foglaljanak
helyet. Az író uraknak ide terítettünk. Innen jobban
láthatjuk a menyasszonyt, nehogy valaki el találja
lopni. Maguk is jobban láthatják a mi kis ünnepünket,
hogy élünk mi, amikor ünnepelünk. Érezzék jól magukat.
(Lemegy a lépcsőn. A vendégek elhelyezkednek.)
JÁNOS: Üdvözlöm a kedves vendégeket. Körben
a székeken foglaljanak helyet. Vagyis üljetek le.
És viselkedjetek, mert rajtunk a világ szeme.
ZITA: Elég, ha magunkat adjuk, vagy meg kell
felelnünk valamilyen szerepkörnek?
BÉLA: Azt hiszem, könnyebb lenne megfelelni
valamilyen szerepkörnek, mint magunkat adni. Egy
szerep azért úgy-ahogy megismerhető.
ATTILA: Hát most ki vannak szerkesztve a
szerkesztő urak. Itt látható, hogyan mulatnak az
új vidéki írók! Bélám, tulajdonképpen jól mutatsz
a színpadon. Mintha épp most készülnél a nagyjelenetre,
Kepler, vagy inkább maga Madách, mikor rájön, hogy
csalja a felesége. Összetörik, aztán hajába túrva
elkezdi a nagymonológot. Vagy ez nincs is a drámában?
Zita, te meg az őrjöngési jelenetre készülsz, amelynek
végén ledöföd a férjed, a gyűlölt zsarnokot?
VIKTÓRIA: Látom, megihletett a helyszín.
Talán műfajváltás lesz belőle? Aztán benépesíted
párzó nyulakkal a színpadot. Öcsi, a nyúltenyésztő
lehetne a főhős, aki a nyulak meleg bundájába fúrva
az arcát a tanárnő forró muffjára gondolva onanizál.
ATTILA: Hja, a népszerűség! Ki hitte volna,
hogy magára, kedves kolléganő, ilyen mély hatással
vannak a műveim. Ha ezt én tudom...
JÁNOS: Látjátok, Estragon itt érzi igazán
otthon magát. Egy színésznek a színpad olyan, mintha
a saját otthonában lenne. Úgyis többet vagy színpadon,
mint otthon.
ESTRAGON: Az könnyen lehet, mert nincs is
otthonom újabban. És ha jobban meggondolom, régebben
sem volt. De önmagában a színpad sem jelent semmit.
Kell hozzá a szerep. Sőt az egész előadás. Mert
a szerepnek is csak az előadásban van értelme. Hiába
kezdek én itt, a csantavéri művelődési ház lakodalmi
színpadán Godot-ra várni. Igaz, az előadásban is
hiába várunk rá.
VIKTÓRIA: Teljesen mégsem hiába, abból van
egy előadás, ami sokaknak nagy élménye.
ESTRAGON: Sokaknak ez is nagy élménye. Van,
akinek életre szóló. De egy-egy jobban sikerült
lakodalmat az egész falu évekig emleget. Most már
videóra is veszik, újra és újra megnézhető. És a
fél falu erre várt, ráadásul nem is hiába. Itt van,
amire vártak, kihasználhatják az alkalmat. Mi a
Godot-ban akkor lennénk bajban, ha egyszer mégsem
hiába várunk, ha egyszer tényleg megérkezik. Nem
tudnánk mit kezdeni az alkalommal. Érdekes lenne,
ha egyszer olyan fordulatot venne az előadás, egy
vasárnap este bevonulna Godot. Biztosan nem hinnénk
el, hogy ő az. Ha eljön valaki, és azt állítja,
hogy ő Godot, megvernénk, megrugdosnánk, leköpnénk,
ki-ki a maga szerepe szerint.
JÁNOS: Hát igen, ezt a forgatókönyvet ismerjük.
Godot-ból, Godot-várásból már kigyógyulóban vagyunk.
NEGYEDIK
KÉP
A
színpad előterében Erzsi és János. Oldalt látszik
a bejárat, fölötte a felirat, Isten hozott, kedves
vendég!
JÁNOS:
Most jön a hegyi beszéd? Ezért húztál félre?
ERZSI: Amíg nem kapott el a gépszíj, most
kérlek, hogy ne igyál, János, csak azt idd meg,
ami a protokollhoz tartozik. Koccintasz a vőféllyel,
az örömapával, iszol egy pálinkát vacsora előtt,
egy pohár bort a vacsorához, ki lehet ezt bírni.
Majd én sem fogok inni. Veled nem fogok inni. Együtt
nem iszunk majd, jó? Míg ki nem derül, hogy valóban
mi van veled, mindenképp vigyáznunk kell. Aztán
majd meglátjuk, mit mondanak az orvosok. Vigyáznod
kell most egy kicsit magadra. Kérlek!
ÖTÖDIK
KÉP
Konyhaablak
egy népszínműből, muskátlik, előtte zöld-fehér léckerítés,
a lécekre borítva agyagkorsók, köcsögök. A porban
három gyerek játszik. Az ablakba kitéve rádiós magnó,
recseg belőle a muskátli zene.
HATODIK
KÉP
A
színpad előterében táncra összekapaszkodva Béla,
Viktória, Attila, Zita. Csárdást táncolnak. Zene
nincs, csak a lépéseik hallatszanak, kettőt jobbra,
kettőt balra.
BÉLA:
Milyen jól nézel ki így, rendesen felöltözve, Attila.
Még nyakkendőt is kötöttél.
ATTILA: Pardon, a nyakkendőt Zita kötötte.
Igaz, hogy az én nyakamra.
ZITA: Így legalább megadtuk a tiszteletet
az alkalomnak. Végtére is ilyenkor a vendéglátót
tiszteli meg az öltözékével a vendég.
VIKTÓRIA: Ez már Platónnál is ott van, az
alapművünkben, a Lakomában. Szókratész is megfürdött,
kicsinosította magát, amikor egy szép ifjúhoz ment
vacsorára. Bár nála sosem lehet tudni, hogy mikor
ironizál, és mikor beszél komolyan.
BÉLA: Látjátok, ez a Platón mindent tudott
az emberről. Nála többet ma sem tudunk. Még ilyen
hétköznapi dologban is, mint az öltözködés vagy
az evés-ivás, lehet hozzá fordulni. És az a fantasztikus,
hogy az emberi dolgokat milyen természetesen kezeli.
Semmi sem idegen tőle, ami emberi. Olyan bölcs,
mintha nem is egy ember lenne, hanem több ember
tudása összegződött volna benne, és szabadult volna
meg az egyéni esetlegességektől. Talán így is van.
VIKTÓRIA: Azt hiszem, nem véletlen nála a
párbeszédes forma. A beszélgetések során tisztulnak
le a vélemények, és alakul ki az egyéni vélekedésekből
valami közös bölcsesség. Persze ezek a dialógusok
is szerkesztettek, de jelzik, hogyan alakult ki
a bölcsesség, hogy nagyon sok beszélgetés során
párolódott le mindaz, ami megörökítésre érdemes.
BÉLA: Nagyon jól tudják ezt mifelénk is.
Nem is támogatják a beszélgetési alkalmak ilyen
formáját. És a nagy erkölcsösség is csak ezt a célt
szolgálja. Nyilvánosság alig létezik. Találkozási
alkalmak a kocsmákban vannak, meg a házibulikban.
VIKTÓRIA: És ezeket is nagyszerűen semlegesítik
a házasságok, amivel röghöz lehet kötni az emberfiát.
ATTILA: Aztán itt vannak nektek a lakodalmak
is. Ez is alkalom a társasági életre.
(Kiáltás a háttérből, a lakodalmas tömegből.):
Ijjujuju,
lakodalom, kácsapicsa az asztalon. Lakodalom! Milyen
lakodalom? Csantavéri lakodalom!
HETEDIK
KÉP
A
színpad előtti tér. Muzsikusok, mulató vendégek.
Két asszony egymás kezét fogva táncol és énekel.
Mindkettőnek a karján egy-egy nagyméretű retikül
lóg. Másik karjukat időnként a magasba emelik. Öregember
csendesen mulat a háttérben. Mellette magas, középkorú
férfi, sárga, nyeles fésűvel hátrafelé fésüli a
haját.
NYOLCADIK
KÉP
Az
asztalnál, János maga elé beszél, Béla és Attila
maga elé nézve hallgatja. Béla és Attila előtt egy-egy
üveg sör. Ritmikusan egyszerre töltenek és isznak.
János előtt bor, középen pálinkásüveg, kis pálinkáspoharak.
JÁNOS: Egy lakodalomban rúgtam be először.
Nem is a lakodalomban, még előző nap, az előkészületek
során. Tudjátok, disznót vágnak, csirkét kopasztanak,
sátrat díszítenek, közben ott a kaja, pia,
ugyanúgy,
mint a lakodalomban is, nem szabad spórolni. Még
gyerekkoromban volt, ha nem mondtam volna. Tízéves
sem voltam, porba fingó gyerek. A szó szoros értelmében.
Mindig a porban játszottunk, a kocsiút porában,
finom, sűrű por volt, finomabb, mint a homok, a
szekerek vasalt kereke finomra őrölte, ha beleléptünk,
mélyen belesüppedt a lábunk, és a száraz, teljesen
száraz, finom, forró por feljött a lábujjaink közt.
Most is érzem, milyen volt az a forró por a bőrömön.
Szinte erotikus gyönyörűség. Mindig mezítláb jártunk,
mint az antik filozófusok. Azok is voltunk. Végtelenül
bölcsek. Mindent tudtunk a porról, legalább egyvalamiről
ezen a világon mindent tudtunk. És hát minden a
porból és a vízből lesz. Porból lettél és porrá
leszel. A lányok főztek a porból, mi, amikor eső
volt, és végtelen sárrá dagadt körülöttünk a világ,
akkor sárpuskát csináltunk. Étel és fegyver. Úgy
gyúrtuk össze a sarat, hogy üres legyen a közepe,
levegő volt benne, és amikor földhöz csaptuk, hatalmasat
pukkant. Minél ügyesebb voltál, annál nagyobbat.
És micsoda élvezet volt mezítláb dagasztani a langyos
sarat! Mozdulni is alig tudtunk benne, lehúzott,
megfogott. Amikor pedig a porban futottunk, fölkavarodott,
és majd megfulladtunk tőle. Béla, lehet a te tanszékeden
a porból doktorálni?
BÉLA: A porral való foglalatosság ott a doktorálás
után kezdődik.
ATTILA: Neked inkább a borból kellene doktorálnod,
Jancsi. Bár ezt annyira érzékletesen mesélted el,
hogy nekem is teljesen belepte a torkomat a por.
Muszáj leöblítenem egy pofa sörrel.
JÁNOS: Mi borral öblítettük le akkor, a lakodalom
előtti napon az utca porát. Ott volt a bor az asztalon,
mindenki végezte a dolgát, a gyerekekre senki sem
ügyelt. Loptunk két üveg bort, jó bánáti rizling
volt, meg egy doboz cigarettát, és eltűntünk vele.
Úgy berúgtam, hogy még másnap este sem tudtam enni
a lakodalomban, a tortát is csak harmadnap kóstoltam
meg.
KILENCEDIK
KÉP
Egy
asszony áll biciklivel a lába közt a színpad előterében.
A kerékpár csomagtartójára erősítve kétoldalt tejeskannák.
Fejkendő, dzseki, alóla otthonka lóg ki, alul melegítőnadrág,
a lábán gumicsizma. Fények: estefelé, késő ősz.
ASSZONY
(Mintha valakinek pletykálna.): Én nem voltam ott,
csak az Ilkától hallottam, hogy mi volt. Az írók
berúgtak, oszt összehánytak mindent. Az egyik még
vért is hányt, úgy vitték el a mentők. Szép kis
lakodalom! Nem tudnak ezek mulatni! Nem tudják,
mi az elég. Fölállt az asztalra, oszt onnan szavalta
verseit, mindenféle zagyvaságot. Mikó nem tudják,
mi az elég.
TÍZEDIK
KÉP
Az
asztalnál. János, Béla, Attila, Viktória, Erzsi.
JÁNOS:
Az volt a baj, hogy üvegből ittunk. Bármikor, amikor
üvegből ittunk, annak sose lett jó vége. Mindig
van, aki sumákol, és van, aki túl sokat iszik, és
hihetetlen gyorsan jár körbe az üveg. Amikor már
berúgtunk, szinte pörgött körbe-körbe, csak úgy
csapódott hozzánk, a lendülettől odakoccant a fogunkhoz,
jó, hogy ki nem törte. Mint a videón, amikor felgyorsítják
a filmet. A hangok is olyanok voltak. És vörös volt
minden, olyan erősek voltak a színek, hogy minden
vörösnek látszott.
BÉLA: Hát, ami azt illeti, elég vörös volt
a te gyerekkorod. Már akkor is párttag voltál?
Ifjúkommunista?
JÁNOS: Hogyne, így tudtam elérni, hogy már
életemben utcát nevezzenek el rólam. Egyik nagybátyám
volt partizán, Sziveri Jánosnak hívták őt is, elesett
a háborúban.
ATTILA: Az én nagybátyám is elesett, mégse
neveztek róla el utcát. Az mentette meg az életét,
így elröpült a feje fölött a golyó. Aztán föltápászkodott,
és futott tovább.
JÁNOS: Róla nevezték el az utcát. Ha majd
én is meghalok, rólam is elneveznek egy utcát a
falumban, és akkor két Sziveri János utca lesz Muzslán.
Meg fog őrülni a postás.
BÉLA: Vagy egyszerűen átnevezik. Megbukik
a kommunizmus, kiderül, hogy nem is volt hős a nagybátyád,
hogy menekülés közben a saját tisztje lőtte le,
akit aztán a katonák szintén lelőttek, hogy senki
sem volt hős, és jobb híján rólad nevezik el az
utcát. Összeül a községi utcanévbizottság, és úgy
döntenek, hogy a Sziveri János utcát Sziveri János
utcára nevezik át. Új táblát csináltatnak, a régi
alá teszik, és a régit meg áthúzzák. Pirossal.
ERZSI: Hát most ugyan nem üvegből isztok,
de elég sok badarságot összehordtok így is.
JÁNOS: Csak pohárból szabad inni. A pohár
hatalmas találmány. Mint a kerék. Látjátok, mennyi
jót kaptunk a szlávoktól. Pehar. A pohár szavunk
is tőlük származik. A pohár a mérték. Minden italnak
megvan a maga pohara. Minden italt a maga mértéke
szerint kell inni. A sört lehet vedelni a korsóból.
Vedelni, mint a vizet. A vedelés az viszont ősmagyar
szó. Már akkor sokat ittak. És mivel nem volt mérték,
mértéktelenül. A bornak már kisebb pohár kell, nem
véletlen a két deci. A fröccsnek jó a három deci.
A kisfröccs az viszont egy furcsa találmány, tisztviselőnek,
prolinak való. A bérből, fizetésből élő polgároké.
Sok kicsit isznak, mert a kicsi az olcsó. De kisfröccsöt
igazából csak párosával szabad kihozni. Ezek a kocsmai
borok. Nemes bort csak nemes pohárból szabad fogyasztani.
Lassan, méltósággal, megadva a módját. Ha fehéret,
akkor csak fehéret, fehérnek való pohárból. Ha vöröset,
akkor csak vöröset, vörösborosból. Minden poharat
külön megemelve, megnézve, megköszöntve rajta keresztül
a napot, megnézni, hogyan szűri meg a fényt. És
azt a nemes fényt iszod meg kortyonként. (Feláll,
megemeli a poharát.) Egészségetekre. (Kiissza, a
többiek is isznak.) És a töményeknek is megvan a
maga pohara. Az öblös konyakospohárban vesz lendületet
ivás előtt a konyak, és már hozzágömbölyödik a száj
formájához, csak át kell önteni. A whisky pedig,
lakodalomban nincs whisky, a whiskyt lazán öntjük
a pohár aljába, egy-két jégkockát kocogtatunk bele,
körbelötyköljük, aztán bátran legördítjük, füstös
íze marja a torkodat. De ezek, a konyak, a whisky
civilizált italok, a mértéktartó népek italai, akik
meg tudják állni, hogy csak a pohár aljába töltsenek,
és csak annyit igyanak, amennyit abból az italból
szabad. Nem töltenek másfél decit a másfél decisbe.
A barbár népek itala a pálinka. És nekik találták
ki nagyon bölcsen a pálinkáspoharat, amelyik olyan
kicsi, hogy csak annyi férjen bele, amennyit pálinkából
egyszerre inni szabad. Hogy legyen valami mérték.
(Felemeli a pálinkásüveget, tölt.) Mert újra és
újra tölteni kell, egyre lassabban, egyre nagyobb
figyelemmel, fölvenni az asztalról, megemelni, megköszönteni
a többieket, koccintani mindenkivel, és aztán bevágni,
becsukni a szájat, lenyelni, megrázkódni. (Közben
koccintanak, isznak, megrázkódnak. Csend. Rekedtes
hangon folytatja.) Aztán néhány pillanat szünet
következik. Olyan ez, mint a zene. És amikor megjön
a hangod, akkor megdicséred a pálinkát, meg ezt-azt
még illik mondani, valami természet közeli dolgot,
az esőről, a fák leveleiről, a földről, a nyers,
hűvös anyagról. A halottakról. Lehet-e temetőben
mást inni, mint pálinkát? Nem lehet. A párás, nedves
őszt csak pálinkával lehet átvészelni. A parasztoknak
az őszi munkáknál megváltás a pálinka. Igaz, akkor
üvegből isznak. De egyszerre, körbeállva, szigorúan
ellenőrizve egymást. És ott a munka a mérték. Mindezt
meg lehet beszélni egy-egy pohár után. Ez idő. Aztán
jöhet a következő kör. Fontos a pohár anyaga is,
az üveg színe, vastagsága. Én például a vastag falú
pálinkáspoharakat szeretem, amelyiknek nagyobb a
súlya, mint a benne lévő italnak, amelyik jelzi
a tartalom erejét. Hogy nehéz ital van benne, hogy
olyan vastag pohár kell hozzá, hogy szét ne vesse
a benne lévő erő. A vékony falú pálinkáspohár emberi
hiúság, olyan, mint a bábeli torony. És ezeket gyorsan
utol is éri a sorsuk, ha nem csak díszek, hanem
valóban gúnyolni akarják vele az italt. Az ital
a tartalom, a pohár a forma. És világosan látszik,
hogy csak együtt érvényesül a kettő. Olyan ez, mint
a költészet. Hiszen párlat mindkettő. Szellem. Spiritus.
ATTILA (Tapsol.): Bravó! Bravó! Ha jól sejtem,
erre ihatunk is. Hiszen most egy igazi, a szó legszorosabb
értelmében vett pohárköszöntőt hallhattunk.
BÉLA: Őrült beszéd, de van benne ráció.
ERZSI:Szép lenne ez, ha megmaradnánk a misztikánál.
ATTILA: Már a makedónok is tudták, hogy nincs
jobb a masztikánál.
ERZSI: Te mindenből tréfát csinálsz, Attila.
De a mítosz olyan tömény, hogy abban nem lehet élni.
Az nem egy embernek való, hanem egy egész népnek,
hosszú időkre, az idők végezetéig. Ha egy ember
akarja élni a mítoszt, az olyan, mintha vékony falú
pohárból innánk a pálinkát.
BÉLA: Látom, téged is megihletett azért a
mítosz.
ERZSI: Hogyne, hiszen tudod, hogy nem idegen
ez tőlem. Nem vagyok én egy bácskai hárpia. De úgy
látszik, mindenkit utolér a maga szerepe, a maga
mítosza, ahol jól vagy rosszul eljátszhatja, amit
számtalan változatban látott már maga körül. És
ez a rettenetes, hogy ismerjük előre a végkifejletet.
Tudjuk, hogy mi a szerepünk, és halálpontosan végrehajtjuk
valami őrült rendező utasításait. Az ösztöneinkét,
a génjeinkét, a végzetünkét, a fene tudja.
(A színre belibben Estragon és Zita, egymás kezét
fogják, mindkettejük jobb karján egy-egy utazóbőrönd
lóg, és táncolnak, mint a gyermekek, forognak körbe-körbe.)
VIKTÓRIA: Ha férfi lennék, akkor most szépen
felkérnélek táncolni, Erzsi. Nincs itt egyetlen
férfi sem, aki táncolna Erzsivel. Attila, tessék
Erzsit táncba vinni, ha már a férje nem táncoltatja
meg!
(Attila és Erzsi táncolni kezdenek, ellejtenek Estragon
és Zita után. Betáncolnak a következő képbe.)
TIZENEGYEDIK
KÉP
A
színpad előtti tér. Mulató vendégek. Muzsikusok.
Szól a zene. Az előtérben két asszony egymás kezét
fogva táncol és énekel, mulatnak. Mindkettőnek a
karján egy-egy nagyméretu fekete retikül lóg. Másik
kezüket időnként a levegőbe emelik. Öregember csöndesen
mulat a háttérben. Mellette a magas középkorú sárga,
nyeles fésuvel hátrafésüli a haját. Estragon kiviszi
a két bőröndöt, Attila, Zita, János és Erzsi összekapaszkodik,
csárdást táncolnak. Kettőt jobbra, kettőt balra.
Násznép.
JÁNOS:
Kettőt jobbra, kettőt balra, kettőt jobbra, kettőt
balra, kettőt jobbra, kettőt balra...
VŐFÉLY: Tarts kormányt, muzsikus! Vajda,
hegedűdnek álljon meg zengése, a sarkantyúknak is
a csendülő pengése, miért? Mert a búcsúzásomnak
most lészen kezdése. Legyünk csendességbe, míg lészen
végzése. Zeng búcsúzó szavam, hullanak könnyeim,
mert tőletek válok, kedves jó szüleim. Ó, felséges
Úristen, a világ teremtője, tekints le ezekre a
drága jó szülőkre, és harmatként áldásod szállítsd
le fejükre. Miként általuk a világra helyeztettél,
most pedig számomra más utat jelöltél, a házaséletre
engemet segítél. Buzgó szívvel ezért most hálát
adok neked, és áldom örökké a te szent gondviselésedet.
Hálás szívvel köszönöm az isteni felségnek, hogy
a lelkem üdvére adta a páros életet. Most hozzád
fordulok, drága édesapám, könnyeimtől, nézd meg,
hogy borul el orcám, de mielőtt a szülői házból
kilépek, először térdre hullva tőled bocsánatot
kérek. Bocsánatot kérek, mert megbántottalak, a
jóságodért sokszor megszomorítottalak. Hát hozzád
mit szóljak, drága édesanyám, ki egykoron voltál
gondoskodó dajkám. Tudom, hogy nagyon fáj az anyai
szívednek, kit az édes tejével tápláltál emlődnek,
és most át kell adni titkos jövendőnek. Kedves édesanyám,
tudom, hogy szerettél, gyenge virágot, ápoltál,
neveltél, a jóra tanítottál, a rossztól meg féltettél.
Most pedig szárnyamra engemet eresztél, azért, jó
édesanyám, mielőtt elindulok, először könnyező szemekkel
a kebledre borulok, oszt bocsánatért esdek, kedves
édesanyám, ha megbántottalak az életnek folytán.
Fizesse meg az isten a te sok gondoskodásodat, énmellettem
tett sok dajkálásodat, vegyen föl ezekért tégedet
az égbe, oszt vigadjál örök dicsőségbe. Mert majd?
kiesik nyelvem is a megbágyadt helyéről, mint a
patak, úgy folynak könnyeim szememből, mikor hozzád
nyújtám ezen búcsúzásom, édes-kedves anyám, tőled
elválásom. ... Drága jó testvérem, most tőled is
búcsúzok, mert most már tőled is elválok, az istentől
neked is minden jót kívánok... Kedves jó pajtásim,
most hozzátok fordulok, mert ha rátok nézek, szinte
megvidulok, de seregetekből most már más útra indulok,
íme azért én most egy kissé búsulok. Adjon az Isten
majd nektek is oly hu párt, hitből szeretett hites
társt, életetek során soha el ne hagyjon, végre
az egekben magához fogadjon. (Arrul van szó, majd
hogyha meghalnak, akkó.) Tisztelt násznép, az Isten
nevében, induljunk el most már csendes békességben,
a vőlegény urunknak megkeressük párját, az ő
drága
kincsét, kedves menyasszonyát, hozzunk is most neki
örömet, boldogságot, teszünk a keblére egy szép
rózsafaágot.
TIZENKETTEDIK
KÉP
Szól
az esküvői bevonuló. A színpad előterében, fokuszált
fényben a vőlegény és a menyasszony, fehérben. Szemben
íróasztal. A vőlegény és a menyasszony leteszik
az asztalra a személyi igazolványokat és a gyűrűket.
Mögöttük áll János és Erzsi, feketében.
FÉRFIHANG
(Rendkívül rossz, tört magyarsággal.): Önök
megjelentek előttem, mint Szubotica község képviselő-testületének
küldötte előtte, azzal a szándékkal, hogy házasságot
kössenek. Kérem, diktálják be személyi adatokat.
... Köszönöm. ... Most ismertetem önökkel a házasságról
szóló törvény kivonatát. A házasság a férfi és nő
törvénnyel szabályozott életközössége. A házasságban
a férfi és nő... közösen nevelik... szerzett vagyon...
akarja-e az itt jelen lévő... Gratulálok. Mint Szubotica
község képviselő-testületének küldötte, önöket házastársaknak
nyilvánítom. A képviselő-testület és a magam nevében
sok boldogságot kívánok... (Megcsókolják egymást.
Groteszk, szaggatott a mozgás.)
TIZENHARMADIK
KÉP
A
háttérben lakodalmi virágokkal, szalagokkal díszített
fehér vászon, középen egy diakép nagyméretű kivetítésére
alkalmas üres téglalap. Rajta egy hóval borított,
letöretlen kukoricatábla kivetített képe. Alatta
vonul el a násznép, mulatva, hadonászva, kurjongató
szájmozdulatokkal, de néma csendben. Mögöttük mennek
a muzsikusok, mozdulataikkal játszanak, de hang
nem hallatszik, csak a lépések zaja.
TIZENNEGYEDIK
KÉP
Mindannyian
egymás kezét fogva, körben állva táncolnak, csárdást.
Mindenki jobb karján nagyméretű utazóbőrönd.
ZITA:
Igaz, Estragon, hogy elmész? Valaki azt is mondta,
tulajdonképpen mozgásszínésznek készülsz. Akkor
most már állandóan mozgásban leszel? Azt megnézném,
ahogy te szavak nélkül táncolsz a színpadon.
ESTRAGON: Hát ha szavak nélkül csinálom,
akkor nem is érdemes meghallgatni, csak megnézni.
Amúgy meg nem én lennék az első, aki elmegy innen.
Úgy hallottam valakitől, hogy ti is készülődtök.
ZITA: Mi? Kitől hallottad? Attila nem akar
jönni.
JÁNOS:Neked már van ebben gyakorlatod, Estragon.
Az elmenésben. Meg a visszajövésben. Más, mint lakhelyet
változtatni?
ESTRAGON: Az itteni költözés nem olyan drasztikus.
Jössz-mész, többnyire nem is egyből történik minden.
Elmész tanulni, dolgozni kezdesz, megnősülsz, elválsz,
újra nősülsz, megint elválsz, kórház, idősek otthona,
meghalsz. Van valami folyamata. Ha az országot hagyod
el, annak nincs folyamata. Minden újra kezdődik.
Tulajdonképpen legjobb, ha egyedül mész, ha a családod
sem viszed magaddal, csak a ruháid meg a pénzed.
Aztán dobd el a ruháid rögtön, amint megérkezel,
és vegyél másikat. Ha viszel valamit, és őrizgeted,
sose tudsz elszakadni. A hangokat se vidd magaddal,
az emlékeidet sem. Amerikába, Ausztráliába kell
elmenni, minél messzebbre innen, csak pénzt kell
magaddal vinni, senkit és semmit, és aztán pénzt
küldeni haza a családnak. Csak a pénz legyen a nyelv,
amin társalogsz, az egyszerű, sima, annak nincsen
szaga. Sem levél, sem telefon. Ban-ki át-u-ta-lás.
Tá-ti tá-ti-ti-tá.
JÁNOS: Én arra gondoltam, hogy jó hatása
is lehet az emberre egy környezetváltásnak. Másutt
nem tekintesz feltétlenül fontosnak olyasmit, ami
itt annak tűnik. Ami itt evidens, az másutt nem
az, és fordítva. Jobban meg tudod ítélni a dolgok
valódi jelentőségét. Vagy jelentéktelenségét. Mindenesetre
nem ragaszkodsz annyira, nem ragaszkodsz kicsinyesen
semmiségekhez.
ESTRAGON: Vagy még jobban ragaszkodsz a semmiségekhez.
Azokba kapaszkodsz.
JÁNOS: Talán meghalni is könnyebb, ha az
ember elmegy innen. Nem ez a nehéz, zsíros föld
telepszik rád. Nem ettől a lehúzó földtől kell a
lelkednek elrugaszkodni. Másutt nem alakulnak ki
olyan erős kötődések, mint ott, ahová elsődlegesen,
még gyerekkorodból és arra épülően kötődsz. Tudod,
a kiskacsa is azt tekinti az anyjának, akit először
meglátott. Mennyivel egyszerűbb mindez egy növénynek.
Élni is, meghalni is.
ESTRAGON: Én úgyis széllelbélelt vándorszínész
vagyok. Hol itt vagyok, hol ott vagyok. Ha elmegyek,
akkor is itt maradok. Ha itt maradok, akkor sem
vagyok itt. Most úgy tudok itt maradni, ha elmegyek.
Megyek, megpróbálom megkeresni Godot-t.
BÉLA: Ez mindenkinek a saját döntése, a saját
sorsa felett csak maga rendelkezhet. Csak így is
csonka, hiányos a kultúránk. Színház még van, de
milyen lesz, ha ilyen meghatározó emberek tűnnek
el? Vagy milyen Jancsi nélkül most is a költészetünk?
Így, hogy csak magának ír, meg három barátjának,
a megjelenés reménye nélkül. Ha ő elmegy, néhányan
nagyon megkönnyebbülnek. (A násznépre mutat.) Látjátok,
mulatnak. Ők maradnak. Kérdezd meg a vőlegény urunkat.
Ő is marad. Itt van itthon. Itt vannak a barátai. Ők maradnak. És ha elmennek, akkor is maradnak.
Jancsi, ha elmennél, másutt mit keresnél?
JÁNOS: Semmit. Csak sétálnék le-föl, sétálgatnék,
nézelődnék. Hátha valaki megtalál. Hátha valahol
valaki éppen engem keres, de ide eszébe sem jut
eljönni. Itt senki sem talál rám. Én sem találom
itt magamat.
BÉLA: Magadat másutt sem fogod találni.
TIZENÖTÖDIK
KÉP
Muzsikusjelenet
az előtérben. Díszlet nélkül, fekete térben. Egyetlen
hegedűs. Sziveri nótát húzat vele. Állnak előtte
Erzsivel. Népdalt énekelnek. (Pl. Száraz kútgém,
üres vállú, nem vagyok én útonálló...) A vőfély oldalt
áll, vállán fekete kendő, nézi őket.
TIZENHATODIK
KÉP
A
vőfély szakácsokkal, pincérekkel, kezükben a gőzölgő
levesestálakkal a násznagy asztala elé vonul.
VŐFÉLY:
Tarts kormányt, muzsikus!
Uram, násznagy uram, kendhez egy szóm volna,
Elmondanám kendnek, hogyha meghallgatna.
JÁNOS: Mondja kend! Hallgatom.
VŐFÉLY:Van-e eme háznak násznagya, gazdája,
e bégyult seregnek igazgatására,
benyújtandó szómnak meghallgatására,
jókívánságomnak elfogadására?
JÁNOS: Bizony, van, itt állok kend előtt.
VŐFÉLY: Láttam én iszonyú éhségét e népnek,
min adám magamat nagy keserűségnek,
bújdosám, megjártam kerekségét földnek,
gyülekezetével kicsiny seregemnek.
Végre megszánt Isten, vive boldog helyre,
tejjel-mézzel folyó Kánaán földjére,
hol találék kegyes férfi- s asszonynépre,
rajtunk könyörülő nemes nemzetségre.
Akik minket látva ekképpen szólának,
hát az éhes népek kiéi volnának?
JÁNOS: Na és? Kié ez a nép?
VŐFÉLY: Én felelék: ezeknek hátukon lakásuk,
és az éhség miatt van nagy búsulásuk.
Ezt hallván, minekünk eledelt adának,
füge-, mazsolával meggazdagítának,
kenyeret, húst bőven zsákunkba adának,
ily nagy emberséggel visszabocsátának.
Miből kendteknek is egy jó nagy részt hoztunk,
azért ha jó szívvel mi bébocsáttatunk,
az éhező népnek vigasztalást nyújtunk,
ha nem, ezennel másfelé utazunk.
De a vacsoráló ház, látom, elkészült,
a háznak szélein sok asztal felépült,
tiszta abroszokkal teteje ékesült,
csak a kendtek arca az éhségtől rémült.
JÁNOS: Bizony, elég kutyául érezzük magunkat.
VŐFÉLY: Az elkészült asztalra tányérokat
adtam,
kaláccsal, cipóval bőven megrakattam,
kést, kanált melléje helyesen hordattam,
azért, ha engedné, tisztelt násznagy uram,
a hozott eledelt szívesen beadom,
ami az én tisztem, azt el nem mulasztom,
szorgalmatossággal a népet biztatom,
örömre szívüket ekképpen indítom:
az első tál étel a bagolynyerítés,
ezt követi aztán a kemencenyögés,
majd csirkeordítás, borjúköhögés,
végre megérkezik egy üres kocsizörgés.
Kint a sátor előtt egy vadliba láncolva,
két beteges bolha lesz majd nyársra húzva,
sült pecsenye helyett nagy fejszének foka,
hetvenhét esztendős keréknek az agya.
Itt a forró leves, az ételek alapja,
vigyázzon szájára, aki ezt bekapja,
ez a kis csirkeláb tegnap kaparhatott,
máma a levesbe hogy megkopaszodott!
Nosza, muzsikusok, most ne lazsáljatok,
mert a hátatokon egy vesszőt szétvágok!
Húzd rá!
(Leteszi a levest, a muzsikusok elkezdik húzni a
Lakodalom van a mi utcánkban kezdetű nótát. János
szed a vőlegény és a menyasszony előtti egyetlen
tányérba, aztán a többieknek is, végül magának.
Ki-ki, ahogy megkapja levesét, kanalazni kezdi.
Közben jön a vőfély a pecsenyével.)
VŐFÉLY: Tarts kormányt, muzsikus!
Hozom a sülteket, számtalan sok félét,
Ezért köszörülje meg mindenki a kését,
Hogy el ne csorbítsa a tányérja szélét.
Étkek közt nincs párja a jó pecsenyének,
Erőt ád a testnek, kedvet az elmének,
Hát az ősapáink mért voltak oly vének?
Mert jó borral meg pecsenyével éltek.
Húzd rá!
(Leteszi, fordul egyet maga körül, a mögötte álló
a kezébe ad egy másik tálat. Közben a muzsikusok
húzni kezdik a Lakodalom van a mi utcánkban
kezdetű
nótát.)
Tarts kormányt, muzsikus!
Itt van násznagy uram, a harmadik étel,
míg más következik, éljék egészséggel,
szívesen adja ezt a háznak gazdája,
ételét-italát tőlünk nem sajnálja.
Húzd rá!
(Lakodalom van a mi utcánkban...)
VŐFÉLY: Vajda, hegedűdnek álljon meg pengése,
Legény, sarkantyúdnak némuljon pengése,
Tányérnak, kanálnak álljon meg csergése,
Szómra mindenkinek legyen figyelése.
Igyunk a sok jókért, a jót kimondó szókért,
a vőlegényért, a násznagy urunkért,
az asztalnál ülő sok vidám vendégért,
a távollévőkért, a közel ülőkért,
szép virágszál lányokért, rozmaringszál legényekért,
rózsaszínű menyecskékért, bársonyszínű öregekért!
JÁNOS:
Én nem tudom olyan szépen fűzni a szókat, mint kend,
vőfély uram, de Isten éltesse a menyasszonyt, a
vőlegényt és minden vendéget! Egészségükre! Muzsikusok,
azt húzzátok, hogy Kicsiny a hordócska, jó bor terem
benne...
(A muzsikusok húzzák, énekelnek, János állva hallgatja.
Iszik. Leül. Lassan elhallgat a zene.)
TIZENHETEDIK
KÉP
A
vacsora maradványai. Mindenki egy kényelmes, de
merev helyzetben ül, mozdulatlanul. Csak aki megszólal,
az billen ki helyzetéből, majd ő is visszamerevedik.
BÉLA
(Előre-hátra dőlve a székén.): Gyerekek, azt azért
sajnálom, hogy a Lakoma-számot nem tudtuk összehozni
a Sympóban. Azt legalább megvárhatták volna az elvtársak,
mielőtt pálcát törnek fölöttünk. Ha nem rúgnak seggbe
bennünket, abból kihozhattunk volna valamit. Mert
így olyan, mintha nagy levegőt vettünk volna, aztán
nem mondtunk semmit. Vagy egy hatalmas lendületet
véve beleugrottunk a semmibe. A légüres térbe. És
egy külső szemlélő csak a lendületet látja, meg
aztán a légüres teret, és nem érti, hogy mi a fenéért
volt az a nagy lendület.
JÁNOS (Felugrik, patetikusan.): Éppen azért,
hogy lendületből átsuhanj a légüres téren is. Néha
elfogy a levegő a repülő alól is. Ha szerencséd
van, túlélheted.
VIKTÓRIA: Talán adott volna valamire esélyt
egy Lakoma. Fordulópont lehetett volna. Párbeszédet
indukálhatott volna.
ZITA (Idegesen.): Nem lett volna semmire
esély. Így se volt, úgy se lett volna. Kész röhej
bármit is képzelni ide. És röhejes ez az idealista
duma is az asztal fölött. Lakoma? Talán disznótor.
ATTILA: Látjátok, ezért nincsenek nők a Lakomában.
Még a fuvoláslányt is kiküldték.
VIKTÓRIA: Akkor nyilván nekem sem szabad
hozzászólnom. Tényleg csak férfiak beszélgetnek
ott, és lényegében a férfiak egymás iránti szerelméről.
De Szókratészt mégiscsak egy bölcs nő oktatja ki
a szerelemről.
JÁNOS:Platónnak fingja nem volt a barbárokról.
Hogy majd egyszer a bánáti sziken próbálja valaki
megérteni. Nem tudott volna elképzelni ennél a helynél
rosszabb száműzetést. Ha idetéved, valami nagy,
nem is emberi, hanem isteni bűnök elkövetőinek hisz
bennünket, hogy ilyen sors jutott nekünk osztályrészül.
ESTRAGON: Ő sem járna valami jól, ha betoppanna
ide mezítlábasan. Kivágnák innen, mint macskát szarni.
Rohadt koldus, munkakerülő hajléktalan.
VIKTÓRIA: Ő meg elmondaná ennek a dolgos
népnek, hogy azt hiszitek, csináltok valamit, pedig
nem csináltok semmit.
BÉLA: Azt nekünk mondaná. És nyilván igaza
lenne. És a népnek is, ha elzavarná innen. És abban
is, ha minket elzavar.
JÁNOS: Nem kell ehhez Platón, mások is mondták
már, hogy nem csinálunk semmit. Pedig ők sem csináltak
semmit.
BÉLA: Semmi sem önmagában szép vagy rút,
hanem attól, ahogyan csinálják. Nézd, milyen szépen
mulatnak. Úgy, ahogy kell. Mi mulatni sem tudunk,
meg beszélgetni sem.
ATTILA: Sőt a férfiszerelemmel is hadilábon
állunk.
ZITA: Még jó, hogy a női szerelemmel nem
álltok hadilábon.
JÁNOS: Én csak azt nem értem, miért küldték
el a fuvoláslányt. Pedig olyan szépen fuvolázhatott
volna. És a sóról sem mondtak dicséretet.
ATTILA: Az a finom, sós íz a nyelvem hegyén.
BÉLA: Az a finom, sós íz a nyelved helyén.
TIZENNYOLCADIK
KÉP
Vonatfülke stilizált képe a színpad előterében.
Fiatalember az ülésen. Szemben senki. Neki mondja.
FIATALEMBER:Ismerte?
Maga ismerte? Ismerte őket? Én nem voltam ott, nekem
csak mesélték. Azt mondják, mikor elmentek, mindent
magukkal vittek, a síneket, a talpfákat szépen összerakták
a nyitott kocsikban, vonatra tették az állomást
is, a marhavagonokba pedig bezsúfolták az összes...
(Széttárja a kezét.) Én nem voltam ott, én nem láttam.
Azt mondják, lengő lófejek...
TIZENKILENCEDIK
KÉP
Béla
és Viktória táncol. Kettőt jobbra, kettőt balra.
VIKTÓRIA:
Sokkal értelmesebb magyarázat a vágyra azóta sem
született.
BÉLA: És mindenféle vágyra, mert nem csak
a kettéhasított emberekről van ott szó, hanem a
szép és jó iránti vágyról, egyáltalán a vágyról,
hogy tenni kéne valamit, a vágyról valami más iránt.
VIKTÓRIA: Erósz a teljesség vágya és keresése.
És ez a fiatalokra jellemző. Vagy akinek a lelkébe
költözik, azt fiatallá teszi. És az is hozzánk kötődik,
hogy Erósz örökké szegény, durva és elvadult, mezítlábas
és hajléktalan, földön alvó és takaratlan.
BÉLA: Hát igen, kicsit zavaros ez az egész,
tényleg kár, hogy nem csinálhattuk meg azt a Lakoma-számot.
Mert ott beszélgetnek, és nem mindenki ugyanazt
mondja. Mi meg itt összemosunk belőle mindent. És
éppen Szókratész jár a legrosszabbul, mert ő a legbonyolultabb,
és ráadásul párbeszédet szimulálva fejti ki mondanivalóját.
VIKTÓRIA: Erósz nem pusztán a szépség szerelme,
hanem a nemzés és a szülés vágya. Ami lehet test
szerinti és lélek szerinti. És mindkettő a halhatatlanságra
irányul. Vagy így, vagy úgy. Attól függ, hogy a
testében vagy a lelkében hordozza valaki a termékenységét.
És az nem lehetséges, hogy valaki testében és lelkében
is hordozza?
BÉLA: Azt hiszem, ennél a szándéknál kezdjük
elszúrni a dolgokat. Itt lesz primitív minden, amit
csinálunk, Platónhoz képest. Olyan, mintha egy falusi
lakodalomban próbálnál meg filozófiáról elmélkedni.
HUSZADIK
KÉP
A
vőfély jön fiatalemberekkel a násznagy asztala elé.
Sorra mindegyikre elmond egy-egy verset.
VŐFÉLY:
Tisztelt násznagy uram,
megint megérkeztem,
van már hadseregem, ezennel jelentem.
Most már kiállhatok a csatamezőre,
törökkel, tatárral véres menyegzőre.
De mielőtt ezt a tábort összeverbuváltam,
a mi hazánkat teljesen bejártam.
Vótam én Dunán túl, a görcsös erdőbe,
szerte szép hazánkba? a Kárpátok tövébe.
Zászlóm alatt van összes magyar népem,
mert a magyar ifjúság a nemzetünknek éke.
A harcban a magyarnak nem volt sose párja,
törököt vagy tatárt ágyúval, puskával,
lever már a magyar egy szál pipaszárral.
Itt van hát seregem, melyet összeszedtem,
tessék, násznagy uram, vizsgálja meg őket.
Ez a két dalia, ez Attilának vére,
csak egy kicsit sántít a tyúkszemére.
De ez a másik már talpig derék legény,
kedves eledele a jó túrós lepény.
Ez a harmadik, ez meg Árpád unokája,
ha szól a muzsika, reszket a bokája.
Ez meg már nem is tom, kinek maradványa,
bajos megösmerni, holló-e vagy kánya.
Csak azt látom, hogy kétöles a szája,
bánom, hogy kétszer húszat nem húzattam rája.
Ennek meg az őse Kinizsi lehetett,
mer? mióta él, ez sose nem nevetett.
Olyan savanyúan áll mindég a pofája,
mintha a muszka cár vóna a gazdája.
Ez meg Rákóczi-fajta,
Ez ám kutya gyerek.
Sokszó úgy elalszik, hogy beköpik a legyek.
Él-hal a lányoké?, de csak úgy titokba,
oszt kitűnően táncol lopva a sarokba.
Ez meg nem is tudom, hogy milyen egy fajta,
akkora a feje, mint egy üres pajta.
Bajusza még nincs, de az is lesz, mondhatom,
ha a portáját lekvárral bekeni vastagon.
Hát te, részeg disznó, így rukkósz ki nekem,
pedig tebenned vót minden reménységem.
Mikor mosdottál, tán még a múlt nyáron,
eredj innen, öcsém, hogy senki se lásson.
Ezt tessék megnézni, hogy milyen pofát vágott,
pedig ez lopta el a konyháról a mákot.
Szépen vagyunk, öcsém, oda a becsület,
nézd, ez a szép kislány a szemedbe kinevet.
Tisztelt násznagy uram, már ismeri seregem,
mivel a törököt, tatárt azonnal leverem.
Mert e sereg, ha fölkel, megvan régen írva,
hogy nem mulat a magyar soha többé sírva.
(A vőfély beszéde közben sorra elvonulnak a legények,
mindegyik a szövegnek megfelelően játszik, erősen
eltúlzott gesztusokkal, közbeszólásokkal. ? ?Színészi
helyzetgyakorlat.?)
HUSZONEGYEDIK
KÉP
Íróasztal,
mögötte a vőfély a lakodalmi öltözékben, de a vállán
fehér zsebkendő, kezében fekete kesztyű. Oldalt
egy muzsikus áll, talpig fehérben. Állán hegedű,
a Sárgul már a kukoricaszár... néhány ütemét ismételgeti
szaggatottan, rendszertelenül. Variál. Az asztal
előtt János, feketében.
VŐFÉLY
(Csípőre tett kézzel illeg-billeg, emelt fővel,
emelt hangon.): Neve?
JÁNOS (Tánclépésekkel megfordul maga körül,
a csizmáját csapkodva.): Sziveri János vagyok.
VŐFÉLY (Az előbbi mozdulatokkal.): Születési
hely?
JÁNOS (Ugyanazok a mozdulatok.): Muzsla,
Bánát, Vajdaság, Jugoszlávia.
VŐFÉLY (A korábbi mozdulatokkal.): Születési
idő?
JÁNOS (A korábbi táncmozdulatok.): 1954.
március 25.
VŐFÉLY (A korábbi mozdulatok.): Családi állapota?
JÁNOS (A korábbi mozdulatok.): Nős. Kétszer
nősültem.
VŐFÉLY (A korábbi mozdulatok.): Gyermekek
száma, neme?
JÁNOS (A korábbi mozdulatok.): Kettő. Fiú.
VŐFÉLY (A korábbi mozdulatok.): Foglalkozása?
JÁNOS (A korábbi mozdulatok.): Költő vagyok.
VŐFÉLY (A korábbi mozdulatok.): Elhalálozási
helye?
JÁNOS (Mulató kézmozdulatok.): Budapest,
Magyarország.
VŐFÉLY (A korábbi mozdulatok.): Ideje?
JÁNOS (A korábbi táncmozdulatok, csizmacsapkodás.):
Ideje? 1990. február 1.
VŐFÉLY (A korábbi mozdulatok.): Hol nyugszik?
JÁNOS (Táncolni próbál, belezavarodik.):
Nyugszik? Nyugszom? Nem nyugszom.
VŐFÉLY (A korábbi mozdulatok.): Hol van eltemetve?
JÁNOS (Tánc.): Buda. Farkasréti temető. Az
ötvenkilences villamossal a Moszkva térről.
VŐFÉLY (A korábbi mozdulatok.): Figyelmeztetem,
hogy minden, amit mond, felhasználható ön mellett
vagy ön ellen.
JÁNOS (Tánc.): Felhasználható mellettem...
Felhasználható ellenem.
HUSZONKETTEDIK KÉP
János
és Attila állnak vizelőállásban. Éjszaka. Zakó a
vállukra terítve.
JÁNOS: Az udvaron papok kartontraktorokat
tologatnak a kútba,
félkörben lángoló
óraroncsok.
ATTILA: És a csillagok... Micsoda vad vágtában
távolodik az égbolt. Elmegy innen a hold, elmennek
a csillagok.
HUSZONHARMADIK
KÉP
Villogó
kék diszkófények. ?Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára...?
Egy középkorú pár késsel-villával hadonászva mulat.
Magas férfi sárga, nyeles fésűvel hátrafésüli a
haját. A két asszony egy-egy retiküllel a karján,
egymás kezét fogva táncol. Öregúr a háttérben csendesen
lépeget, időnként a kezét a feje fölé emeli. Megérkezik
az egymásba kapaszkodó táncolókból álló szerelvény,
a mulatók is csatlakoznak hozzájuk, körbecsoszogják
a színpadot, nyomukban a muzsikusok. Estragon, Zita,
Attila, Viktória, Erzsi hatalmas bőröndökkel csatlakoznak.
János a szerelvény elejére áll, fehér kendőt lengetve.
A vőfély és Béla oldalról nézi a jelenetet.
HUSZONNEGYEDIK
KÉP
Az
egész jelenet víziószerű. Néha egy-egy pillanatra
elhallgatnak, csak a szájuk mozog, kimarad egy-egy
szótag, aztán folytatják. Mintha csak az hallatszana,
amire egy személy figyel, és az kimarad, amikor
kihagy a figyelme. Szó szerint egy-egy szempillantásra
elsötétül a színpad, mint amikor valaki behunyja
a szemét. János csak ül, és figyeli a többiek beszélgetését.
TANÁRNŐ
(Mintha olvasná.): Engedjék meg, h... ...tatkozzam.
...vagyok a magyartanárnő. Sokat hallottam-olvastam
önökről. Az utóbbi időben kevesebb időm jut a fiatal
irodalom..., ...mikor az egyetemen... sokat jártunk...
De a munka, a család, a gyerekek... Tud... ...van
ez... ...on örülök, ...vannak, ...találkozhattunk.
...mit is mondhatnék, inkább hallgatni szeretném...
Mi ... új ... irodalomban? ...tankönyv... ...milyen
verseket írnak?
ATTILA: Mi jó verseket írunk.
BÉLA: Ne hülyülj, ...tilla. Tudja, hogy van
ez, ilyet is, olyat... komolyabbat, viccesebbet.
...gyermekverseket is írok. ...csak Jancsi a nagy
költő... ...zülünk. (Rámutat Jánosra.) Sziveri János.
Igaz, mostanában alig lehet tőle valamit olvasni,
...tilos megjelentetni.... ...Symposion-botrány...
elképzelhetővel megrágalmaztak, ...kigúnyolni...
helytartókat... ...Nándor... ...talpnyaló... ...mindegy...
TANÁRNŐ: ...vigyázni kell, mit ... az ember.
...bokájukat. (Meglátja a közeledő igazgatót.) ...nem
is zavarnék tovább.
IGAZGATÓ: Marad... ...Irénke, ...nyugodtan
... művész urak... Én is ... ide akartam.. Megengedik,
ugye? Hallottam, hogy ... jeles vendégeink... Gondoltam,
idejövök egy kicsit... ...magukat. ...Jánosról hallottam,
hogy keményfejű, bátor gyerek. Igazi magyar, nemde?
És hogy maguk aztán mindenkinek meg merik... Tényleg
így van? ...elszoktunk a bátor beszédtől. ...kivel
beszél az ember. A falnak is füle van, ugye? ...
...fél az ember, ugye. Maguk hogy vannak ezzel?
Mit szólnak... ...igazi magyar lakodalom... ...
... ...Kalász, kalász... ...is... ...tos ismerik...
Kalász, kalász, árva magyar kalász, mért hull könny
a búzaszemekből? Szeged felől süvít a szél... (Zita
kezdené énekelni, Attila durván oldalba böki.)
ATTILA: Ez valami újabb nóta lehet. Az én
nagyapám cigányzenész volt, ...soha nem húzta. Tudja...
...régi muzsikusdinasztia, a dédapám... ...Ferenc
Jóskának ... a fülébe, ...Titónak a fülébe húzta,
az apám meg az én fülemet húzta, azért lett ilyen
nagy...
IGAZGATÓ (Felugrik.): Vicces ember... A legszentebb...
...viccet csinál. Magának a haza... ...nem jelent?
ATTILA (Egyre gyorsuló gesztikulációval,
testmozgással.): Haza, dehogynem. Home, sweet home.
Az a hazám... ...az az otthon... ...otthonom a hazám...
...házam az otthonom... (Feláll, rakosgatja a széket,
gyors mozgással, mint a némafilmekben.) ...hátamon
a házam... ...kenyerem... ...Zita, jössz táncolni?
(Zita föláll, indulnak, groteszk lépésekkel. Szembe
jön egy rendőr.)
RENDŐR: Jó estét kívánok. ...még egy pillanatig.
...a faluban egy kis ribillió... ...mindenkit igazoltatni...
...idegen... ...nem ismerem... ...rem a személyi
igazolványokat!
(Attila, Béla előkeresi a magáét, nyújtják, a többiek
is készítik, János néz, tapogatja az ingét, a zsebét,
láthatólag kívül van a jeleneten, körbe-körbe tekintget.
Erzsi mozdulatlanul néz maga elé. Zita tétovázik.)
ZITA: Nálam biztosan nincs. Lakodalomba soha
nem viszem magammal... ...szükség.
IGAZGATÓ (Előveszi a tárcáját, szétnyitja,
a rendőr felé mutatja.): Hagyja csak... ...egész
éjszaka... ...parancsnokságon... ...elmehet...
RENDŐR (Tiszteleg.): Köszönöm. ...lnézést...
Nem kell beszélni... ... a kötelesség az kötelesség...
JÁNOS (Maga elé.): Nem kell beszélni. Nem
kell beszarni.
ATTILA: Nofene. Menjünk táncolni. Gyertek
ti is, Jancsi. Mozogjunk, amíg lehet.
IGAZGATÓ: Jöjjön, kolléganő, táncoljunk mi
is.
HUSZONÖTÖDIK
KÉP
János,
Erzsi, Attila, Zita négyesben táncol lassú csárdást.
Zene nincs, csak a léptek zaja. János bizonytalanul
lépeget, lassan, szaggatottan beszél.
JÁNOS:
Nagy elődöm, János, a Pannóniai... Janus Pannonius
verse... Nem válogatják be a válogatott versekbe,
nem is tudom, miért. Olvastam az összes verseit,
a kiadást, a Pannonius, a Janus-összest, onnan ismerem.
Pedig aktuális és jó kis epigramma, epegramma, a
fene tudja, miért szokták kihagyni. Kettőt jobbra,
kettőt balra. Biztos a terjedelme miatt. Két sor.
Kettőt jobbra, kettőt balra... Az a címe, hogy a
besúgókra. Még jó, hogy jó a memóriám. In memoriám.
...ban van. Kívülről tudom. Betéve. Feltéve, ha
nincs kitéve. Aszondja: Sok gazságtok után egy jót
is tesztek, Aljas, rút besúgók: most mélyebb csend
van. Ennyi. Janus Pannonius. Jöhet a taps.
HUSZONHATODIK
KÉP
A
színpad előterében. Szaggatott kékes diszkófény.
Muzsikusok. Szól a lakodalmi zene. A rendőr áll
a muzsikusok előtt, és feszes tartásban mulat. Az
igazgató és a tanárnő táncolnak. A vőfély Erzsivel
forog. Estragon és Zita egy-egy utazóbőrönddel a
karjukon táncolnak. Két asszony a retiküllel. Öreg
bácsi a háttérben csendesen. Középkorú magas férfi
hátrafelé fésüli a haját. A rendőr pénzt dob a zenészek
közé. Béla, János, Attila egymásba kapaszkodva állnak
a színpad szélén. Viktória az asztalnál ül.
HUSZONHETEDIK
KÉP
Ugyanaz
a kép, mint az előző, ugyanaz a mozgás, csak zene
nélkül. Csak a mozgás zaja hallatszik.
JÁNOS: Indulnunk kéne.
BÉLA: Hová mennél, János? Nagyon korán van
még. Legalább a menyecsketáncot meg illik várni.
JÁNOS: Indulni kéne. Mért táncolnak most?
Valahová el kellene menni, ahol nem táncolnak. Csak
forognak körbe-körbe. Ennek semmi értelme.
ATTILA: Nem is azért csinálják, mert van
értelme. Amit mi csinálunk, annak sincs értelme.
Csinálnak valamit, slussz. Te is csinálsz valamit,
slussz. Ők is elpatkolnak, mi is elpatkolunk. Ez
a hagyomány. Ősi népi hagyomány, hogy mindenki meghal.
De most még mulat. Hagyományosan. Romlott, szimpla,
összetákolt ez az egész, de itt ez az ünnep.
JÁNOS: Te, Estragon! Nem hallja. Beckett
is járt lakodalomba? Nincs itt semmi, csak mocsár.
Hiába töltötték fel, mozog a lábunk alatt. A föld
alatt ott az ingovány. Mozog a lábunk, és mozog
a föld a talpunk alatt. Vagy az egyik folyó önt
ki, vagy a másik. És elmos mindent, letarol. Kitalálod
a legbonyolultabb metaforát, ha itt kimondod, az
is egysíkú lesz. Itt még Drakula sincs, mint Erdélyben.
BÉLA: Nono, vérszopók itt is vannak. Lehet,
hogy nincs is már vérünk. Üresben ver a szívünk,
de mi nem törődünk vele. Már ez is valami.
JÁNOS: Mint egy ugyanolyan terjedelmű más
alakzat.
HUSZONNYOLCADIK
KÉP
Asszony,
biciklivel a lába közt a színpad előterében. A csomagtartóra
erősítve tejeskannák. Fejkendő, dzseki, alatta otthonka,
melegítőnadrág, gumicsizma. Hajnal.
ASSZONY
(Mintha valakinek mondaná.): Én nem voltam ott,
csak az Ilkától hallottam, ő ott volt, látta az
egészet, hiába próbálták takargatni. Nem volt azoknak
egy rendes szavuk, csak beszéltek össze-vissza.
Csak maguk voltak, magukkal beszéltek. Ittak meg
filozofáltak, valami kettéhasított emberről, aki
mezítláb rohangált. Nem figyeltek azok senkire.
Aztán mikor elvitték, a többiek lefeküdtek, mindnyájan
egy szobába, az asszonyok is meg az emberek is.
Képzelheti. Láttam, amikor másnap elmentek a deles
busszal.
HUSZONKILENCEDIK
KÉP
Az
asztalnál. János maga elé. A többiek mozdulatlanok.
JÁNOS:
Van egy ismétlődő álmom mostanában. Teljesen élénk,
nem olyan elmosódott, mint amilyenek szoktak lenni
az álmaim. És újra meg újra jelentkezik, már szinte
félek tőle. Először teljesen hihetetlen volt, mint
egy mese, egy rajzfilm. Mint egy gyenge esti mese
a tévén. Egy hatalmas király udvarába tévedek, nem
tudom, hogyan, egyszer csak ott vagyok, jönnek utánam,
el kell tűnnöm. Egy óriási terembe jutok, nem emberi
méretű, hosszú terem, és hosszában, a teljes falat
betöltve, végtelenül hosszú és végtelenül magas
szekrény, tele fiókkal. Régi levéltárakban látni
ilyet, persze sokkal kisebbet, iratokra méretezve.
Ezt nem tudom, mire méretezték, embertelenül nagy,
hatalmas fiókokkal. Egy fiókba két ember is beférne.
Ide menekülök fel az üldözők elől, a fiókok fogantyúin
kapaszkodom felfele, ide nem jön senki utánam. Eszembe
villan, hogy be kéne bújni valamelyik fiókba, elrejtőzni,
némelyiket ki is húzom, ahogy kapaszkodom, üres,
eddig üres volt valamennyi, de mivel nem jönnek
utánam, talán azért nem bújok be a fiókba, nézek
le a magasból, nézem, hogy bámulnak fölfelé fordított
fejjel, de arctalan arccal az üldözők. Félek. Ugyanakkor
nincs az egészben semmi kellemetlen. A királlyal
még nem volt szerencsém találkozni. Csak eddig a
szekrényig jutottam.
HARMINCADIK
KÉP
Hangosan
szól a zene, a muzsikusok a színpad előtti tér szélén.
Az írók a színpadon vannak. A vőfély bevezeti a
menyecskét a színpad előtti térre, a násznagy és
a vendégek is ide jönnek, folyik a menyecsketánc
a vőfély vezényletével. Hangos zene, a vőfély ordít.
VŐFÉLY:
...a vőlegénynek is már régen nyoma veszett.
A nagy keresésbe már belefáradtam,
de bizony a nyomára sehol sem akadtam,
pedig vőlegény és menyasszony nélkül
nincsen a világon sehol sem lakodalom,
az én eszemmel ezt én így gondolom,
no de most a mi házigazdánk adott egy jó tanácsot,
hogy el ne rontsuk ezt a vidám mulatságot,
míg menyasszonyunkat visszahozná lába,
addig ez a kis menyecske venne részt a táncba.
Nosza, muzsikusok, ne szunnyadozzatok,
mert most gyütt meg a kedvem,
szép csárdást húzzatok,
mert különben szétvágok rajtatok egy pálcát,
most járjuk el mindjárt az újasszony táncát.
Húzd rá!
(Táncol a menyecskével.)
Tarts kormányt, muzsikus!
A násznagy urunknak olyan savanyúan áll a szája,
talán nem tetszik a csizmám csikorgása,
vagy az arcom mosolygása,
a tánc hatvanhárom, bírja még a lábom,
a táncba továbbra is csak magamat ajánlom.
Húzd rá!
(Tesz néhány kört a menyecskével.)
Tarts kormányt, muzsikus!
Kedves násznagy uram, a tánc most már huszonhárom,
de bírja még a lábom, igaz, egy kicsit izzadok,
de azért táncot senki fiának nem adok.
Húzd rá!
(Tesz néhány kört a menyecskével.)
Tarts kormányt, muzsikus!
Kedves násznagy uram, a tánc tizenhárom,
elfáradt a lábom, a táncba most már a násznagynét
ajánlom.
Húzd rá! Eladó az újasszony! Az örömapáé az újasszony!
Eladó az újasszony! Az örömanyáé az újasszony! Eladó
az újasszony! Az édesapjáé az újasszony! Eladó az
újasszony! Az édesanyjáé az újasszony! Eladó az
újasszony!
(János násznagyként oldalt áll, egy szakajtót tart
a kezében, abban kevergeti a pénzt, amit a táncolók
beledobnak.)
ÖRÖMANYA: Söpröget az újasszony!
(Az újasszony kezébe seprűt adnak, sepregetni kezd.)
ÖRÖMAPA: Pihen az újasszony!
(Elveszi tőle a seprűt.)
VŐFÉLY: A násznagynéjé az újasszony!
(Folyik
tovább a forgatás, cserélődnek az újasszony párjai,
egyre gyorsabban váltják egymást a táncban, végül
már egyedül forog az újasszony, dobálják a pénzt
a szakajtóba, és kört alkotva az újasszony körül,
hajtják, forgatják a kezükkel. Megjelenik az újember,
fekete nadrágban, piros ingben, fekete mellényben.
Egy kendővel letakarja a szakajtót, fordul kettőt-hármat
az újasszonnyal, amíg meg tudja állítani, a kezébe
nyomja a szakajtót, felkapja, és kifut vele a karjaiban.
Taps, éljenzés, elvonul a tömeg, tárgyalva az eseményeket.
Szól a zene tovább, végül János marad egyedül. Érte
jön a vőfély, és elvezeti.)
HARMINCEGYEDIK KÉP
Estragon,
Zita, Attila görnyednek egy-egy utazótáskával a
kézben, a táskák a földön. A vőfély és János keringőznek.
A vőfély vezet. Vállán vörös kendő.
VŐFÉLY:
Mi szavak nélkül is megértjük egymást... ...maga
okos ember. Figyeljen rám. Nézzen a szemembe. Jobb
nem beszélni. Ha beszélni kell, akkor sokat kell
fecsegni, megállás nélkül fecsegni. A legjobb mindig
ugyanazt mondani. Mindig ugyanazokat a nótákat dalolni.
Nem kell újat kitalálni. Higgye el, már teljesen
felesleges. Nekünk elég lesz ez, ami van, a magukét
meg majd elhúzzák szép csendesen... Nem kell fejjel
a falnak menni. Jöjjön, a helyére vezetem. (Kézen
fogva kivezeti.)
HARMINCKETTEDIK
KÉP
Mindannyian
az asztalnál, jön a vőfély.
VŐFÉLY:
Kedves művész urak, elvitték az újasszonyt, egyedül
maradtunk. Mulattatni kéne a vendégeket. Elszunnyad
a lakodalom. Ilyenkor szoktuk beöltöztetni a bolond
újasszonyt, tudják, amikor valamelyik férfiasabb
legény fölveszi az újasszonyruhát, oszt abban idétlenkedik.
De ha már itt vannak, gondoltuk, hogy vannak maguk
között költők, ehelyett szavalhatnának egy-két verset.
Valami ide illőt, szépet, lássa a nép, hogy ez nem
akármilyen lakodalom. A regényírókat nem kérem,
hogy olvassanak föl, mert az egy kicsit hosszú lenne,
de egy-két vers nagyon szép lenne.
ATTILA: Na, Jancsi, itt az alkalom. Ennyi
olvasód összesen nincs, ahányan itt most meghallgatnak.
BÉLA: Annál is inkább, hogy költő őseid,
Tinódi és a többiek is lakodalmakban alapozták meg
a hírnevüket. Bornemisza Péter is írja, hogy bizony,
szép dolog a lakodalomban emelkedett énekeket énekelni,
és nem pajzán dalokat. Én is elmondanék egyet-kettőt,
de sajnos én nem tudom fejből a verseimet. Csak
az az egy jut az eszembe így kapásból, hogy Mint
majom faszán a stanicli, így forog a világ le-föl,
le föl, alamuszin, mint a spicli...
VŐFÉLY: Ezt inkább nem kéne elmondani.
BÉLA: Én sem komolyan gondoltam, ne ijedjen
meg. Még a fasz az csak-csak elmegy egy lakodalomban,
de a spicli valahogy nem illik ide.
JÁNOS: Sőt, fasz nélkül nem is lehet lakodalomba
menni. Pláne a vőlegénynek. (A vőfélyhez.) Nézze,
nem bánom, ha maguk komolyan gondolják ezt a dolgot,
én nem vagyok a jónak elrontója. Próbáljuk meg.
Maga megfelelően fölvezeti, bemondja, hogy most
mi fog következni, meg miért, nehogy azt higgyék,
hogy részeg vagyok, és azért szavalok.
ERZSI: Pedig tényleg részeg vagy. Jobb lenne,
ha most inkább nem szavalnál. És nem innál többet.
JÁNOS: De hát, kedves feleségem, ne aggódj
már annyit az egészségemért. Hiszen a fele úgyis
a tiéd. Fele meg az ördögé. Na nézzük azt az újembertáncot.
VŐFÉLY (Tapsol a kezével.): Tarts kormányt,
muzsikus! (Földhöz vág egy poharat. Csend lesz.)
Tisztelt násznagy uram, eleget papoltam,
a sok sürgés-forgással, lám, mire jutottam.
Elvitték tőlünk a menyasszonyunkat,
a nyoszolyóágyba az újasszonyunkat.
Tisztelt násznagy uram, már ketten maradtunk,
kettőnké a tánc, hogy együtt vigadjunk.
Mi ketten köszöntsük a hajnalt, ha ránkvirrad,
együtt ébresszük fel vőlegény urunkat.
De nem húzom tovább csűrés-csavarásom,
magamat násznagy uramnak ajánlom.
Átadom a helyem, átadom a szókat,
mondjon a násznépnek okosakat, jókat.
JÁNOS (Míg a vőfély beszélt, előkereste táskájából
egy kötetét, kéziratpapírokat, szemüvegét. Kissé
bizonytalanul áll a lábán.): Sziveri János vagyok,
az Új Symposion folyóirat nyugtalanságba küldött
főszerkesztője. De ne én beszéljek magamról, inkább
a versek. Először A Kos jegyében című. (Fejből mondja,
ahogy szavalni kezd, egyre biztosabban áll a lábán.)
Tiberis,
Pó helyett higgadtan
lúgozza Muzslát a Bega.
Én születtem ott ? nem
Dante, Poe, Lope de Vega.
Gyermekből
a felnőtt kifőtt,
akár faggyúból a szappan.
Lékelt ladikként haladok,
s hulla evez a habban.
Kínálom
magam, érdes szenet:
csiszolatlanul is ragyog!
Eleget rongált féltve a testem ?
kellett, ha nem, cserben hagyott.
Csontig
nyilall a fegyelem,
kordában tart, mint folyót a part.
Egyengeti a lényegem,
amit más varként elkapart.
Levedli
majd, alighogy élvezi
? akár kedves a selyemruhát ?,
feltárva tényeit vetkőzi le
versem a meddő ornamentikát.
Díszlik
a kései cikornya,
mint sarkamon a törés.
A gyűlölettel leszámoltam,
szemléletnek az kevés.
Tékozlom
magamat élveteg,
de senki lábához nem rogyok.
Születtem a Kos jegyében,
s gyarapodom ? bár elfogyok.
VŐFÉLY:
Köszönjük. Ha lenne esetleg valami egyszerűbb vers
is.
JÁNOS: Igen, igen. Persze, persze.
Az
ember néha elfelejti
kinek kell itt megfelelni
vagy egyáltalán kell-e
szöget üt ez is a fejbe.
Nem
sejtheti teli gyomor
róla miként vall a nyomor
ha van mit aprítani a tejbe
dicsőség száll a fejbe
Az
ember már azt sem tudja
kicsoda kinek elődje-utódja
de a behódolást amint felejti
rögtön akad ki elveszejti
Ez
már elég egyszeru volt. De van ennél egyszerubb
is, egy sláger, egy dal. Az a címe is, hogy Dia-dal.
(Szintén fejből mondja.)
szárad
az eresz alatt a paprikafüzér
s kókad a bukszus a napon
ez aztán a luxus
tornával formálom deli alakom
itt
lakom
ebben a házban a 48-as szám alatt
nőm ebédre süti a halat leég a hal
ihaj csuhaj
ablakom
alatt kert és ketrec
az alkalom most nekem kedvez:
jogosan élhetek alhatok
(Megfordul maga körül, a cipőjére csap.)
ha hallgatok (Kivár. Nevetés.)
mint
aktatáskában lapuló beszámoló-anyag
mozdulatom oly hanyag
és zsírban sistereg a dal
megmaradni! ? ez már föltétlen diadal
IGAZGATÓ:
Megmaradni. Ezt megpróbáljuk nem elfelejteni.
JÁNOS: Az elfeledésről és az emlékezésről
is van egy egyszeru versem. Igaz, egy icipici angoltudás
kell hozzá. De ennyit a slágerekből is tudhatunk.
Remember ? emlékezz. Memóriajáték József Attilával.
(Papírlapot vesz elő, de föltesz egy sötét napszemüveget,
amitől nyilvánvalóan nem lát semmit. Így mondja,
a papírlapot maga előtt tartva a verset, akár egy
kiáltványt.)
remember
Attila remember
aki nem ismer nem ember
szakálla kender
remember Attila remember
a
reproletár nem meditál
újra eloszt
magára lel ha magára talál
prae vagy post
miként
a tarack
terjed
a munkás a paraszt
vágya ugyanúgy gerjed
csukló
ujjaik alatt az edzett
csikló
helyrebillenti a kisikló
szerelmet
s
fesztelen
óhajok
úsznak nesztelen
mint a sóhajók
mennyi
választékos kacat
rajtam bennem
ecet és acat
meg kell-e minden eszmeit ennem
vagy
vegyem biztató szónak
ha szólnak:
a lefolyók önnek
is visszaköszönnek(!)
foszlik
a glória-köd
intsél
a van mégiscsak több
a nincsnél
gyengéden
fülel
ennyihány tájhu entellektüell
ideológia-koszton
nevelkednek a kitapintott poszton
számukra
az érvek
táguló sérvek
s nem is sejted
lázadoznak a sejtek
testemben
mindhiába:
szállni a nem-léttel vitába
minek hogy hasztalan perelj
rajtad a sor Attila ? emelj
ATTILA,
ESTRAGON, VIKTÓRIA: Bravó, Jancsi,
bravó.
VIKTÓRIA: Nagyszeru volt. Most pedig egy
szerelmes verset kérünk Erzsinek. Hiszen lakodalomban
vagyunk. Szerelmes vers illik a lakodalomba.
JÁNOS: Kisasszony, nem tud zavarba hozni.
Igaz, ez már szinte botanika és zoológia. A növények
meg a bogarak testnedveiről szól ? hogy humoromnál
maradjak. Most egy kis lassú zenét kérnék valamelyik
muzsikustól. Jó lesz a villanyorgonán is. És lehet
közben iszogatni is fél kézzel. Én is azt csinálom.
(Iszik.) Szerelmes dalt fél kézzel is lehet játszani.
(Megszólal a zene, halkan.) Gyanta és méz. (Estragon
és Viktória tapsol.)
ATTILA (Csápol.): Jan-csi, Jan-csi!
JÁNOS (Eltúlzott gesztikulációval, túlhangsúlyozva,
majd egyre komolyabban.):
Magamban
viszlek ?
Föld a fákat
Mint a fák lecsüngő lomha ágaik
Lenyellek amint talállak
Csak úgy egy az egyben Kivájlak
mindenestől a reggel dermedt ködéből
A mélyből A sekélyből
Éjszakán át téged vadászlak
Ruhátlan bokrot
Meg
sérteni akarlak mostan Majd le
hántani rólad a bántódásokat Fedezve
ringatózó testecskéd Már vártad ezt
Hogy lested ezt Szeretnélek most ? nem
szeretni szeretnélek
Táplálékomul szeretnélek ? ? ?
Csorog a méz a gyanta Fondorlatosan
illatozgat
Ahogy a fák nemtudni tanulnak
Feledve gönceik Tévelygéseik Feledve
hogy feltalállak Hogy az nem te vagy
Hát ez vagy te ? gyanta és méz
Elkobozlak és bezúzlak
egyetlen egységes egészben ?
hogy engemet a véredve egyél
Tartalak magamban Tartalak
másban A szétszabdalt
megmaradásban ? ?
Alámerültél e társas árvaságba
A jégbe A fagyos parázsba
A résbe
A nyíladozásba És
tűrlek mint fák a fákat
Gyanta a mézet Enyvet a kéz. Váglak és
rejtelek Benn a mélyben ?
a sérthetetlenség legalsó rétegében
ERZSI:
Köszönöm, Jancsi. Gyere most már ide, ülj le. Pihentek
már eleget a muzsikusok.
ÖRÖMAPA: Drága János, nagyon szépen köszönjük.
Igyon meg egy pohár bort, nehogy kiszáradjon a torka.
Nagyon örülünk, hogy így megtisztel bennünket. Isten
áldja meg érte. De kicsit csavarja vissza a lángot.
Elégeti magát. Egészségére!
JÁNOS: Köszönöm, Pista bátyám, Isten éltesse.
ERZSI: Istenem, ez egyre reménytelenebb.
JÁNOS (Kicsit megemeli a hangját.): Eredetileg
nem gondoltam, hogy ezt a verset elmondom. Igaz,
eredetileg versmondásra sem gondoltam egyáltalán.
De ha már szót kaptam, és a barátom lakodalmán,
talán az utolsón az életemben, befejezésül a Bábel
című versemmel köszönteném barátomat, aki ezt a
verset nagyon szereti, és a násznépet, aki viszont
a barátomat szereti. Aki pedig hosszúnak találja
a verset, az rövidítse meg egy röviditallal. Nagyon
halk angol keringőt kérek.
(Nevetés, taps. János fölemeli a kezét, csöndet
kérve, fölemelt kézzel föllép egy székre, aztán
ugyanazzal a kézmozdulattal az égre mutat. Emelt
hangon kezdi.)
lengő
lófejek a csillagok (Teljes csönd lesz.)
csörögnek de én csak hallgatok
mint az üvegcse melyhez kavics ha koccan
széttörik bár meg se moccan
édeskés
illatok enyvesednek
könnye hullik téli fenyveseknek
piheg a szelíd karácsony
nőm haja akár a bársony
az
éjben eső felesel rólam locsog
járdára zuhog csattog a mocsok
ravasz hó helyett a tűk a vatták
életem az ördögöknek adták
erőlködöm
emelkedném ? nem lehet
rákgyanús maroknyi fekély a lelet
gatya nélkül fetrengek az ágyon
nem is eszem s párnám lehányom
VŐFÉLY:
Köszönjük, művész úr, ennyi már elég lesz. (A vőfély
egy mozdulattal leemeli Jánost a székről.)
JÁNOS:
bőröm alá kesztyűs kézzel nyúlnak
elképzelnek ürgének nyúlnak
33 éves lézengő árva apostol
keserű dolgokba megint belekóstol
VŐFÉLY:
Köszönjük szépen. Muzsikusok, húzzátok rá, mulatós
nótát húzzatok!
JÁNOS:
talán ez már a végső kálvária
a pohárban tiszta víz várja
hogy e megnyomorító tudást
fölismerjem mint Krisztus Júdást
langyos
dallamra ráng a szív
bármit ha szólt most visszaszív
andalítóan lágy húgy csörgedez
töri vállamat a fakereszt...
(Elhallgat. Erzsi odamegy hozzá. Az asztalhoz segíti.)
JÁNOS:
hőse lettem újra édes Erzsébet
szemérmetlenül költőd versének
hamuszürke gyáva hajnalokon
elszökni tőled bár semmi okom...
(Szól
a cigányzene. János ül, fejét a kezébe temetve.
Motyogva beszél maga elé, mondja tovább a verset.
Attilához fordul, emelt hangon, ironikusan, ugyanakkor
keserűséggel.)
JÁNOS:
ó istenem csak ennyit érek
kezeim immár hullafehérek
ablakra tapad a hajnali pára
eleget féltem eltűnök nemsokára
a
levegőt köztetek nem sokáig rontom
bőrömön átvilágít a csontom
habzó fellegek leve csorog
kétharmad gyomrom nélkülem korog
ATTILA:
Hagyd most ezt, Jancsi. Ez nem a mi lakodalmunk,
hagyjuk ezt most.
JÁNOS
(Erzsihez.):
félbehagyott mondat annyit sem érek
lángol a bendőm mintha méreg
égne húsom alatt valahol legbelül
hol étkek helyett alvadt vér feszül
most
hirtelen természetellenes
kegyelet vagy üdvözülés kellemes
áramlata jár át és lelkemben cirkál
illik-e költőnek hogy ilyesmit firkál
ERZSI:
Illik, János, illik, de nem itt kell elmondani,
ahol senkit sem érdekel. Gyere, kimegyünk a levegőre.
(Megpróbálja kivezetni.)
JÁNOS:
semmi nem igazolja vereségünket
nyakamon az ér már alig lüktet
isten természet történelem
kibabráltatok jócskán velem
a
pokolba új lakó költözik
selyembe brokátba gézbe öltözik
nincs szükség metafizikus személyzetre
hogyha halálra vagyunk kiképezve
ATTILA,
JÁNOS (Attila megpróbál segíteni Erzsinek,
közben ő is mondani kezdi a verset.):
üregek
végén üregek vannak
ATTILA:
üregek végén üregi nyulak...
egyremegy neveznek nősténynek kannak
...nevezzük...
a pokol csak óriási szálloda
száll ide lelkünk száll oda
(Mondják
a verset, Erzsi is bekapcsolódik, közben Attila
és Erzsi Jánosba kapaszkodva megpróbálja őt kivezetni.
János ellenáll. Kettőt jobbra, kettőt balra... )
új
lakó költözik az üres lakásba
felkészítenek az összevarrásra
s miközben testem még földi börtöné
szembogarak gyűlnek a fény köré
ESTRAGON:
Mi az, táncoltok? (Belekarol Erzsibe. Mintegy szavalókórussá
alakulnak.)
JÁNOS,
ERZSI, ATTILA, ESTRAGON:
huzatban aszalódik az arcom
kire hárítsam saját kudarcom
nincs erő mi bukásom felülmúlja
vereségemnek vagyok féktelen tanúja
megmászom ismét a három emeletet
kihagyva néhány elcsépelt jelenetet
épülök de szellemem tovább rombolom
halálomat türelmesen begombolom
Az éjben eső felesel, rólam locsog ?
járdára zuhog, csattog a mocsok.
Lóg az orromból műanyag kábel;
dühöng a szívem, dühöng e Bábel.
(Csönd
lesz, elhallgat a zene. Lassan, először csak innen-onnan,
majd egyre több helyről hallatszik a taps, fütty,
röhögés. Ezt szakítja félbe a színpadra újra felcsörtető
igazgató. Mintha elvágták volna, mindenki elhallgat.)
IGAZGATÓ:
Bravó, művész úr! Mulassanak csak nyugodtan. Lehet
tapsolni. (Elővesz egy bankjegyet, János nadrágzsebébe
próbálja dugni.) Most azt legyen szíves elmondani,
hogy ?Nem elég...? Tudja, azt a verset, amelyikben
az van, hogy ?több kell?. Nem tudom, ki írta, de
tanultuk annak idején az iskolában. Ugye, tanárnő
van ilyen?
TANÁRNŐ (Ijedten.): Igen, van. Vagy talán
Branko Copictól A halott proletárok dalát ha elmondaná,
kedves János. Biztosan emlékszik még rá az iskolából.
Úgy kezdődik, hogy Otthon kalászát hányja már a
búza, Kezünk vetése most terem... Tudja, ha a komitétban
megkérdeznék, hogy milyen verseket szavalt itt,
akkor el tudjam mondani...
(Lassan mindenki visszasomfordál a helyére, Erzsi
ijedten nézi Jánost, aki döbbenten áll, egészen
egyedül, értetlenül néz hol a igazgatóra, kezében
a pénzzel, hol a többiekre, a gyomrára teszi a kezét,
lassan összegörnyed. Attila és Béla leültetik.)
JÁNOS:
Ülök. (Hosszas csend.) Ingyencirkusz. Én vagyok
a bohóc. Ülök. Ingyencirkusz. (Lassan kiegyenesedik
a széken, erősödik a hangja, újra szaval.) Ingyencirkusz
Mák Ferinek. Ülök... (Elröhögi magát.)
BÉLA:
Hagyd, János. Hagyd ezt... Hagyd a fenébe...
JÁNOS:
Ülök.
Ülhetsz még te is Feri
kalapodról a port
az eső leveri
(Attila
közben szelíden hátrahúzza Bélát.)
Szabadszombatokon
és vasárnap
darazsak méla ügyfelek
kóvályognak agylágyan
eszméléseink felett
NŐIHANG
(Hisztérikusan.): Hagyja abba! Hagyja már abba!
Vigye már el onnan valaki!
JÁNOS:
Jótállásunkért ezt
kapjuk cserébe
göcsörtök karók
kerülnek virágcserépbe
(A
násznép fenyegetően közeledik. Két férfi kiválik,
megindul János felé. Az örömapa meg a vőfély visszafogják.)
Körülöttünk
tátott szájjal
darvadoznak a szóbálványok
legjobb lesz ha
idejében meghátrálok
Számomra
ebből ennyi is
elég
terpentinnel mossa frissen
feslett világunkat az ég
(Újra
kezd összegörnyedni, egyre jobban előredől.)
A
fejlődő szerveket egy-mással
s ne velem etessék
csontomból a velőt kiütni
ne tessék
(Erzsi
odamegy hozzá, tartja a fejét.)
Tudat
alatt bár
elég sekélyen
latolgatom maradt-e még
valami esélyem
Arcomat
kezemet habfehér
hamu fedi
elpatkolhatunk a jólétben egyszer
még mi is Feri
De
mielőtt kinyiffanok sír
kövembe kevélyen belevésem
SZIVERI JÁNOS VOLTAM
EZ VOLT BÜNTETÉSEM
(Lebukna
a székről, Erzsi próbálja tartani, Attila ugrik
oda, segít fölemelni. A vőfély tér először észhez
a lakodalmasok közül, odafut egy szódásüveggel,
válláról leveszi a kendőt, ráfröcsköli a szódát,
és borogatja János fejét. Lassan mindannyian összegyűlnek
János körül. Estragon marad a helyén az asztalnál.)
VŐFÉLY:
Rosszul van. Nem is ivott sokat. Istenem, tudtam,
hogy nem lesz jó vége ennek az előadásnak. Pedig
nagyon szépen szavalta a verseket. Pedig milyen
szépen szavalt. Milyen jó lakodalom lett volna.
De hát nem ide való ez. Szólok a zenészeknek, hogy
muzsikáljanak. (Lebiceg a színpadról, távolodva
mondja.) Ne lazsáljatok, muzsikusok, mulatni akar
a nép, húzd rá!
(Halkan megszólal a zene. Mintha távolról hallatszana.
Lassan elsötétül a háttér, csak az előtérben álló
Jánoson és a körülötte lévőkön marad fény.)
JÁNOS
(Kinyitja a szemét.): Nagyon fázom. Terítsetek rám
egy kabátot.
ERZSI: Keressetek már valami meleg holmit!
János, mindjárt betakarunk. Nyár van, nem hoztunk
kabátot. Rögtön hozunk valamit.
JÁNOS: Nagyon fázom. Ott lógott a fogason
egy kabát. Egy halszálkás kabát. Attila, emlékszel?
Remember, Attila, remember... Voltunk itt egy irodalmi
esten.
ATTILA: Mikor voltunk, János? Nagyon sok
esten voltunk együtt. Nem emlékszem, hogy itt lettünk
volna.
JÁNOS: Voltunk itt egy esten. Veled meg Ottóval
voltunk itt.
ATTILA: Igen, voltunk itt egy irodalmi esten.
Jó csajok ültek az első sorban, szorosan összezárt
lábakkal.
JÁNOS: Nem voltak jó csajok. Itt volt az
est. Itt ültünk a színpadon. Lent meg az iskolások
meg a tanáraik. Ősz volt, késő ősz, kint már
hűvösödött,
de bent égett a tűz az olajkályhában. Büdös olajszag
volt, és zsibongtak a gyerekek. Nagyon sok gyerek
volt, és néhány felnőtt, biztosan tanárok. Nem volt
még tél, de a fogason lógott egy télikabát. Egy
vastag, drappos színű, halszálkás mintájú kabát.
Attila, nézd meg, nincs ott a fogason?
ATTILA: Nem látom, Jancsi. Pedig idehoznám,
odamennék a csajhoz, szépen köszönnék neki, rá se
kacsintanék, csak udvariasan elkérném a kabátot,
és már hoznám is. (Béla hoz egy takarót.) Nézd,
ez nem halszálkás, inkább valami lópokróc. Nagy
lókötő vagy te, Jancsi.
JÁNOS: Nem volt még nagyon hideg, de télikabátban
jött.
ERZSI: Ki jött télikabátban?
JÁNOS: Éppen ez az. Nem tudom, ki jött abban
a télikabátban. Egyetlen kabát lógott ott. Biztosan
valamelyik tanárnő. De egyik sem volt olyan szép,
mint az a kabát. Mintha nem is ott lett volna. Csak
annak a kabátnak mondtam a verset. Nem lenne szabad
ilyen szép kabátokat idehozni. Attila, jó lenne
megtudni, kié volt. Keresd meg azt a halszálkás
kabátot, Attila. Add rá Erzsire, és vidd el innen.
Vidd el messzire. Nem való ebbe a sáros őszbe az
a kabát.
HARMINCHARMADIK KÉP
Csönd.
Bágyadt kékes fények. Erzsi és János talpig feketében.
Arcukon vastag, fehér púderréteg. János csizmában,
kalappal a fején. Erzsi hosszú fekete ruhában, fején
hosszú, fekete fátyol. Forgó csárdáslépésekben körbelejtenek
a színpadon. Az első bezárult kör után csatlakoznak
hozzájuk a többiek, végül az egész násznép. Arcukon
fehér maszk. Csak a lépések zaja és a lélegzetvételük
hallatszik. Gyorsul a tánc ritmusa, egyre gyorsabban
forognak, mindenki egyszerre lép, a tánclépések
zaja katonai díszlépés zaját idézi. Ha szükséges,
ráerősíteni a hangszórókból. A harmadik bezáruló
kör után, amikor János és Erzsi az előtér közepére
érnek, egyszerre kimerevedik a mozgás. Állnak mozdulatlanul,
amíg lassan elfogy róluk a fény.
